Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 1. szám - Margócsy István: Petőfi ars poeticái
26 akkor a legboldogabb. / Dalold el mind, mivel szived teli, / S minden hang, amely ajkadon kijő, / Lelked darabja légyen... oly dicső / Kín és gyönyör között elvérzeni!” – Adorján Boldizsárhoz, 1848). Petőfi, a szakirodalom ismeretei alapján, esztétikával, poétikával szakszerűen soha nem foglalkozott, ismert olvasmányai között sem találunk olyan könyvet vagy tanulmányt, amely teoretikusan tárgyalta volna a költészet kérdéseit – holott a korban már magyar nyelven is sok fontos kortárs és klasszikus alapmű elérhető volt, németül pedig, ami nyelvtudása alapján kézenfekvő lett volna, tulajdonképpen bármi a rendelkezésére állhatott volna; az elméleti kérdések, a maguk elvontságában, úgy látszik, nem érdekelték – hisz még a barátai között számontartott Erdélyi Jánosnak is csak verseiről nyilatkozott elismerően, s esztétikai műveiről nem tudjuk, mi lehetett, ha volt, a véleménye. Mégis meglepő, mennyi esztétikai jellegű megnyilatkozása van – ezeket bizonyára igen széles körű (magyar–német– francia–angol) költészeti műveltségéből szedegette össze – vagy pedig a korban uralkodó irodalmi-kritikai diskurzusnak darabjait érezte maga számára fontosnak, s ezért rögzítette, majd közvetítette. Amint életműve egészében megfigyelhető, hogy állandó szerepdilemmák feszültségében alkotott, s hol a „természet vadvirága” jellegű költőfigurának közösségi, individualitás „alatti” jellegét sugallta (elsősorban népdal-imitációiban), hol a szélsőséges individualitás jegyében alkotott vallomástévő, „őszinte” költeményeket (melyek oly „egyénire” sikerültek, hogy a közönség nagyon sokáig életrajzi énjét vélte benne megragadhatónak – ennek iskolapéldája lehet a korai Én című kis vers), hol pedig a „lángoszlop”-jellegű, prófétikus költő szerepet öltötte magára, s verseinek megszólalásában az individualitás „fölötti”, képviseleti attitűdöt prezentálta („egy ember szól, de milliók nevében ” – A nemzetgyű léshez; vagy: „ Tanuljátok meg, hogy a költő / Az istenség szent levele, / Melyet leküld magas kegyében / Hozzátok, gyarló emberek, / Amelybe örök igazságit / Saját kezével írta meg” – A magyar politikusokhoz), úgy az általa használt költészetfogalom is folyamatosan ingadozik, tulajdonképpen minden mozzanatában, ha ez az ingadozás nem is esik minden esetben egybe a szerepvállalás változatainak elmozdulásával. Petőfi soha nem rögzítette véglegesen, mi is lenne számára vagy közönsége számára a költészetnek „lényege”, s ugyanúgy, amint költészeti poétikájának egészében a folyamatos kísérletezés és újítás igézetében alkotott, úgy hagyta vibrálni vagy csillámlani a verseiben megidézett „költőiségnek” karakterisztikáját is. Költői erejét és nagyságát az mutatja, hogy az egymásnak nagyon ellentmondó költészetfelfogások jegyében is mindig tudott érvényes és hatásos poézist létrehozni. Elsőként említhető a költészetnek mindenhatósága – néhány versben a költészet valóban isteni, omnipotens jelleget ölt: egyrészt mindent, az egész univerzumot magába tudja foglalni, másrészt (megismételvén a régi tételt a semmiből világokat teremtő zsenialitás erejéről) e csodálatos képességénél fogva új világot teremt, az isteni teremtésnek paralleljeként, vagy épp ellenpontjaként
