Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 1. szám - Margócsy István: Petőfi ars poeticái
25 való részesedéshez valamely belépés gesztusa is szükséges: vagyis megközelíteni a költészetet úgy lehet, ha transzcendenciára vágyva elhagyjuk a mindennapiságot, s szentegyházba lépünk? Mezítláb is be szabad lépni e szentegyházba, be csak akkor, ha a belépő tudatosítja, hogy az imádkozás helyére lép be – vagyis hogy éppen elhagyja (és figyelmen kívül hagyja) a mindennapiságnak kereteit és meghatározottságait. De ugyanilyen problémákat vet fel, ha az „egyszerűség” kategóriáját vesszük szemügyre. Egyrészt ugyanis az igaz, hogy Petőfi lépten-nyomon hangoztatta az egyszerűség primátusát a költészetben (bár persze a kategória konkretizálására soha nem tett kísérletet), s egyértelműen kinyilatkoztatta, hogy saját verseit (vagy legalábbis többségüket) egyszerűeknek tekinti („Kis házikókra száll lelkem, mint a gólya, / S egyszerű nótákat kerepöl le róla” – Lehel vezér ), s az Arany Jánoshoz írott ver ses levelében is az egyszerűséget dicséri („Dalod, mint a puszták harangja, egyszerű, / De oly tiszta is, mint a puszták harangja”), ám nem kevés olyan ítélete is elhangzik, amely sehogy nem egyeztethető össze az egyszerűség igényével. Hiszen már az Aranyhoz írott levélben is ott olvasható az a kitétel, amely szélsőséges romantikus víziójával egyértelműen kontraparírozza az egyszerűséget („tűzokádó gyanánt / Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki”), az az önjellemzés pedig, amelyet az Összes költemények elé tervezett előszóban fejt ki, s amelyben költészetének legfőbb jel lemzőjeként a „szaggatottságot” emeli ki, s amelyet végletesen bonyolult képekkel illusztrál („Az én életem csatatéren folyt, a szenvedések és szenvedélyek csataterén; a régi szép napok holttestei, meggyilkolt remények halálhörgése, el nem ért vágyak gúnykacaja s csalódások boszorkánysipításai között dalol féltébolyodottan múzsám, mint az elátkozott királyleány az Óperenciás-tenger szigetében, melyet vadállatok és szörnyetegek őriznek”), az életmű egészére nézvést egyszerűen értelmezhetetlenné teszi az egyszerűség kategóriáját. S hasonlóan kirívó összeférhetetlenséget találhatunk az egyes versek között, ha a költészet közéleti illetékességét és elkötelezettségét vizsgáljuk. Széles körben ismert a híres, kiáltványszerű megfogalmazás az „igazi” költő hivatásáról, feladatáról, amelyet A XIX. század költői fogalmazott meg: „ Előre hát mind, aki költő, / A nép pel tűzön-vízen át!” [...] „ Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak, / S azért a szent fát félretedd”), ám azt is figyelembe kell venni, hogy a radikálisan aszketikus elkötelezettségnek ezt a követelményét nemcsak hogy nagyon sok versében nem tartotta be, hanem nem kevés olyan „ars poeticát” is írt, amely ezt nemcsak hogy nem teljesíti, hanem éppenhogy ellenpontozza (ilyen a Dalaim című vers, amely a költészet számára végtelenül széles körű magánéletiséget is engedélyez), sőt olyan (bár kevésbé ismert és propagált) verset is írt, amely a költőiség lényegét éppen a saját fájdalom eldalolásában fedezi fel, s a költőtársat ennek a feladatnak teljesítésére buzdítja („ Föl, föl, barátom, illeszd össze lantod, / Leheld beléje búbánatodat, / Hisz a költő, ha a legfájóbb hangot / Sohajtja,
