Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 1. szám - Margócsy István: Petőfi ars poeticái
24 Margócsy István Petőfi ars poeticái Petőfi költészetfelfogásáról, esztétikai nézeteiről a közvéleményben (és sajnos többnyire a szakirodalomban is) leegyszerűsített, közhelyes vélemények élnek: mintha az ő forradalmi állásfoglalása és népképviseleti-ideológiai szerepvállalása („a néppel tűzön-vízen át! ”), valamint népies vonzalmaiból eredeztethető, „természe tes egyszerűséget” propagáló igénye („Ami igaz, az természetes, ami természetes, az jó és szerintem szép is. Ez az én esztétikám”; „ Mily egyszerű a puszta és mégis mily fönséges! de lehet-e fönséges, ami nem egyszerű?”) nemcsak összefoglalná, hanem ki is merítené „esztétikáját”. Holott ha közelebbről megvizsgáljuk a kérdést, azt kell látnunk, hogy Petőfi, legtöbb kortársától radikálisan eltérő módon, mind verseiben, mind pedig publicisztikusabb írásaiban is, rendkívül gyakran reflektál a költészetre mint olyanra, s mint saját tevékenységre is, s e reflexiói egyáltalán nem hozhatók közös nevezőre: bennük, ha persze nem is teoretikus elvonatkoztatások formájában, ha csak töredékesen is, több, egymással össze nem egyeztethető költészetfelfogás elemei rejlenek. Egyes állásfoglalásai már az állítások szintjén is ellentmondanak egymásnak, s kiváltképpen így fog állni a helyzet, ha a versben való megfogalmazások esetében a képekben adott kifejtéseknek a metaforikáját is megpróbáljuk az elmélet szemszögéből megvilágítani. Legyen első példánk az a kis vers (A költészet ), amelynek elhíresült zárósorai (a költészet „szentegyház, ahová belépni / Bocskorban sőt mezítláb is szabad ”) elsősorban a korszak kritikai vitáiba beavatkozó aktuális („demokrata”) állásfoglalása miatt nyertek interpretációt: a költészet ezek szerint nem a „magas” társadalmi osztályok számára, hanem mindenki, a nép számára (is) létezik, s a mezítlábas mindennapiság is „természetes” módon formálhat jogot a költészetre. Mindez természetesen igaz és elfogadható magyarázat – csakhogy a vers szövege mégis felvet egy sor más típusú kérdést is. Mit is jelent rögtön az első sorban a „szent költészet” kifejezés? A költészet ezek szerint a transzcendencia birodalmában helyezkedik el, s létjogosultságát éppen nem mindennapi, hanem felsőbb, szent instanciák garantálják? S ha a költészet nem más, mint szentegyház, azaz templom („nyitva van boldog-bol dogtalannak, / Mindenkinek, ki imádkozni vágy”), akkor megkérdezhető: kinek , milyen istenségnek vagy Istennek a temploma, s akik belépnek e templomba, vajon kihez imádkoznak (s akár az a kérdés is felmerülhet: aki belép, az egyedül imádkozik, vagy gyülekezet körében vesz részt a liturgiában)? Továbbkérdezve: mit jelenthet az „imádkozás” a költészet esetében, s ki imádkozik: aki írja, teremti a költészetet, vagy aki olvassa, befogadja? S maga a „szentegyház” kép is magyarázatra szorul: a költészet ezek szerint úgy elkülönül a mindennapi élettől, mint ahogy a városban is kiemelkedik a szakrális épület az utca földszintes házai közül? s a költészetben
