Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 2. szám - Juhász Attila: Párhuzamok és összeillesztések (Géczi János: Judith, avagy a baltás gyilkos felesége)
92 beszélhetünk tehát arról, hogy egyazon történet más-más nézőpontból való leképezése lenne a két mű, kis Ajaznak nincs semmi emléke édesanyjáról és közös életszakaszukról, és bár szeretné ismerni az ő történetét, annak csak hiányával küzd folyamatosan akkor is, ha közvetve azért jut némi információhoz. A második regény a fabula szintjén alig viszi tovább Judith történetét, tehát az sem mondható, hogy a Judith... a jósnőhistória második fele, a cselekmény folytatása; az első részben nem is jelezte semmilyen gesztus, hogy az események fő szála vagy annak valamely epizódja további kibontásra várna. Legszerencsésebb talán azzal summázni a két mű viszonyának vizsgálatát, hogy azok egy nagyobb elbeszélhető történethalmaz hálózattá szőhető mivoltának megalapozó szemelvényei. Ahogy a szerző is állítja, a két regény, a két történet összekapcsolása nem szükségszerű. Ha az olvasó számára a Judith... az első találkozás, talán kicsivel több türelemre van szüksége az előző regényből már jól ismerhető alapszereplők és történetük kontextusba illesztéséhez, a szerző azonban segítséget nyújt azzal, hogy több helyütt is kivonatos ismertetőkkel, „emlékeztetőkkel” teszi aktuálisan és globálisan átláthatóbbá, teljesebbé a mégiscsak feltárható kapcsolatrendszert. Aki pedig már olvasta A tenyérjós t, emlékezhet rá, hogy hiszen abban is fokoza tosan, mozaikszerűen váltak jól feltérképezhetővé a személyiségtartományok és a személyközi viszonyrendszerek. Ahogy időnként felbukkannak a közvetlen információpótló, -kiegészítő utalások, úgy találunk több alkalommal is különböző szereplőkhöz kötődő megjegyzéseket arról, hogy általánosságban véve is ismeret- és teljességhiány nyal szembesülünk a történetek kapcsán. Racionálisan érthető is, ha például a tudatos múltelemző, „katalogizáló hajlamú” Judith számára a tenyérvonalakból puzzle-szerűen felderített „pillanatképekből”, eseménysor-mondatokból teljesen sosem képződik meg „semmi összeolvasható” (350.). A történetek nyitottsága, fókusz- és nézőpontváltó újramondhatósága, a hiánypótlás fantáziára-logikára utaltságának szabadsága. vagy éppen a következetesen-kizárólagosan egyértelmű lezárhatóság szkepszise már esztétikai, ars poeticai vonatkozásokat is hozzátesz a problémafelvetéshez, melyek felszínre hozatalát és gondolatrendszerbe való beépülését Géczi tehát más-más szereplők alkalmi apropójú mondandójára, véleményére bízza a műben (pl. Karl olvasmánykiegészítő hazugságtörténetei – ld. 243., Dromov regényszerkezeti koncepciója – ld. 261., Judita filmelemző gondolatai az 57–58. fejezetben, Katalin doktornő reflexiója az Amarylla-történet befejezéséhez – ld. 389.). Az említettek alapján feltűnhet a regény szerkesztés-módszertanának az a jellegzetessége, hogy a szerző tudatosan nem él sem a retardáció, sem a projektálás eszközével, hanem egyfajta mellérendelő konstrukciós jelleggel – ám korántsem spontán módon – szinte hagyja megépülni a szövegfolyamot.
