Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 1. szám - Fried István: Petőfi Sándor: „nemzeti költő” „nemzeti költészete”
15 fordulatok beengedését a lírai költészetbe, költői és köznyelvi fordulatok szembesítését) kidolgozását, líraként beillesztését a poétikába. A továbbiakban visz szatérek a „nemzeti költői” státus és a vállalandó, egyetemesebb poétaszerepet megcélzó Petőfi-versekhez, melyek a költőnek önmagáról gondolkodó, reprezentatív személyiségként beállított, ezáltal a korszak alapvetően fontos irányzatát alakító (és olykor még mainapság is vitatott) versekben kapnak hangot. Ha úgy tetszik, időről időre költészettani (ars poeticát sugalló) jellegű, értékű, célzatú költemények nem a poétika részegységeit, elemeit írják le, hanem magát a poétika jellegét, a költő lehetséges/szükséges, feltételezett/kötelezőnek gondolt minéműségét nem fogalmi, hanem allegorizálóan vagy metaforikusan, nemegyszer a szövegköziség félreérthetetlenségével erősítve igyekeznek meghatározni. A költői személyiség e poézis képviselőjeként nem pusztán egy irányzatot népszerűsít, hanem a kor- és időszerűségben foglalva állást, mintegy kijelöli a költő pozícióját abban a „világ”-ban, melynek szemlélése, megítélése a válaszút elé állított költőtől állásfoglalást vár. Az 1840-es esztendők forradalmak felé haladó mozgásai Petőfinek (és általában a kelet-közép-európai lírikusoknak) vagy a forradalmi költészet terminológiájának verses kidolgozását jelölték meg feladatul, vagy (olykor ezzel párhuzamosan) a költészet forradalmának, az új (költői) nyelviségnek, az új irodalmi nyelvnek diadalra juttatását, amely az avulttá váló lírai/költői gondolkodást egyszer és mindenkorra ad acta teszi. Ekképpen értelmezhető a „régi dicsőség”-et terjedelmesebb verses epikában megörökíteni kívánó költészet paródiája Petőfinél, ekképpen várrom romantikájának szembeállítása (Salgó ) Kisfaludy Sándor érzelmes elbeszélő költeményeivel, az ossziáni hangvétel újragondolása, az évszak-költemények bensőségessége a picturaalaptípusból kiinduló klasszicizáló lírával szemben. Petőfi nem kiszorítósdit játszik, csupán a maga költészet/költő-felfogását törekszik érvényre juttatni. Olyan hagyományértelmezésről tesz tanúbizonyságot: provokatív erővel szegezi szembe a régi jó Gvadányit a kortárs almanachlírával, olyan episztolatípust vezet be, amelynek változatossága nincs ellentétben egy Horatius-féle költőilevélelképzeléssel, az meg különösen nincs, hogy talán legmegragadóbb episztoláját Arany Jánoshoz címezve hexameterben írja meg. Az episztola hangnemi változatossága, erre épülő megszerkesztettsége, harsány himnuszba átcsapása a százszor szent égi szabadság és a szent világszabadság egybecsengethetése. Petőfi mint kötetéhez tervezett előszavában kijelenti, nem toldozni-foltozni akar, hanem újat létrehozni, a magyar és az európai irodalmak egymásnak felelő költészetét megteremteni. Költőnk alig múlt húszesztendős, hogy megírja a Jövendölés t, amelynek a kutatás „chattertonista” felhangjait talán a szükségesnél valamivel hangsúlyosabbá teszi (Álom címen jelent meg egy albumban). Az ifjú romantikus ama ellentétet viszi színre, amely a rövid földi élet és a költői halhatatlanság között
