Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 2. szám - Antal Balázs: Tisztaság
10 A kicsi, L-alakú sárga ház a kipusztult, elöntött szomszéd kert elejében állt. Kőhajításnyira az ajtajuktól víz verte fel a zsombékok közét. Viharvert eget tükrözött vissza a sok mocskos pocsolya ezernyi, apróra tört darabban. Olvadáskor náluk is állt a ház körül. Dermesztő ködpamacsok lebegtek és kúsztak tova az ingovány fölött, mintha egy valóságos mocsár láncolt lelkei tántorognának elő a fulladás szakadékából. De hát ez sose volt igazi mocsár. A közvetlen szomszédjuk a kerthez tartozó valamikori parasztház romja volt. Nem olyan hely, ahol szívesen lakna az ember. Az udvaruk formátlan, láthatatlan, mert kerítés sosem vette körül, a víz pedig egyre többet falt fel belőle minden évben. Kicsike kert egy fura betonkeretben az L két szárának öblében. Sose ültettek abba semmit. Mint ahogy egyébként se volt semmijük. Az egyik ablak helyén is csak újságpapír. Függöny helyett rozsdás kondérok, lábasok a belső párkányon. Mama barátnőjéhez mentünk. Lopva lestem az út mentén álló kicsi házra. Kicsi házak közötti kicsi házra. Az öregek, a néni meg a bácsi, egyfolytában panaszkodtak a betegségeikről, és hogy mindennek lába kel az udvarról meg a kertből, akármennyit is kínlódnak. Kimentem, untam magam, inkább leskelődtem. A hosszú házak ölelte közös udvarról csak a kis házra lehetett kilátni. Ahogy néztem, leselkedtem, bámultam, valaki kijött abból a házból és visszanézett. Egyenesen rám bámult az udvar távolából. Megijedtem, be is sepertem egyből. Kerítése nem volt a néniék házának sem. Akárki bejöhetett. Még odabentről is az ajtót néztem, mikor nyílik ki. Arra gondoltam, hogy csak maradjunk még. Csak maradjunk. De előbb-utóbb el kellett indulni. Hazafele mama mögé húzódtam. Gondoltam, hogy attól még észrevesznek. A bámulóra bámulnak megint. Vagy megkérdezik. Lehet persze azért, mert gondoltam, hogy nem is volt olyan ártatlan bámulás az. Mamára ráköszönt valaki, megálltunk, mielőtt kijutottunk volna a házak közül. Izzadt a tenyerem, amíg beszélgettek. Nem volt semmi értelme a szóváltásnak, én legalábbis nem értettem. Csak az az egy értelme volt, hogy addig leizzadjak. Attól, hogy nem tudok hova elbújni. Nem érdekelt engem másik világ. Csak szörnyülködni akartam. Átkukkolni a szegénységbe. Mama azt mondta, mi is szegények vagyunk. Csak mi úgy voltunk szegények, hogy közben sok mindenünk meg is volt. Stílikéék meg nem úgy. Abban az időben a saját világom még nem kérdőjeleződött meg bennem. Sőt, biztosan valami olyasmi miatt akartam mindenkitől külön ülni. Talán sejtettem azt is, hogy kis majomnak tartanak, talán nem. Talán akkor nem is tartottak annak még, vagy legalábbis nem annyian, mint egy-két évvel később. Odahaza is egyedül magam voltam. De az úton végül is jól telt az idő úgy ketten. Magamban csak a köveket rugdostam. Tiszta kopás lett a cipőm orra. Igaz, így meg a talpára várt ez a sors, amikor télen a patak jegén csúszkálva mentünk fel. Stílike a táskáját is elhajította, messze csúszott előre a jégen. Én azt nem mertem. Meg nem is akartam. Így volt jó minden.
