Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 2. szám - Antal Balázs: Tisztaság
11 A hátsó padban ugyanúgy nem lehetett elbújni, ahogyan mama mögött sem. A tanító néni, ha elkezdett sétálgatni, és mindig elkezdett, leghátul állt meg. Perceken keresztül tudott hátulról diktálni. Meg belenézni az ember válla fölött a füzetébe. Valójában középen lehetett láthatatlanná válni. Hátul elég volt azt elrejteni, amit a padra firkáltam. Meg amit a füzetembe. A könyveimet is elkezdtem kidekorálni. Stílike mondott egy viccet az egyik nap. Az beindította a képzeletemet, hogy mit lehetne hova rajzolgatni. Barátságról szó sem lehetett közöttünk. Én nem várhattam be Stílikét, csakis ő engem. Én nem mehettem a házukhoz füttyögni, és még csak az kellett volna, hogy Stílike jöjjön a mi házunkhoz. Kisfiúk voltunk, volt is köztünk különbség, meg nem is. Mindenkinek meg kellett mondania, hogy micsodák a szülei. A bányában dolgozik. A gyárban dolgozik. Az egyik fiú apja tolatásvezető volt. Az enyém alállomás-vezető. Ez maga is két különböző munka, különböző munkahelyeken, de egyik sem az, ami a többieké. A Stílikéé töltő. Tudtam, hogy a gyárban oxigéngyár is van, és mindjárt arra is gondoltam. Mint ahogy mindenki arra gondolt, nem kellett elmagyarázni. Akkor már mindjárt lehetett egy nagyot nevetni, hogy költő. Mint ahogy Stílike mondta azt is a rockoperára, hogy István, a cigány. Ezen is nagyokat nevettünk. Nem sokkal utána, hogy ők odaköltöztek, a környékbeliek felhagytak a külső tagok művelésével, mert minden eltűnt azokból, mielőtt még egyáltalán beérett volna. Ahol nem volt kapu, gondolkozni kezdtek, hogy ácsolnak. Vagy inkább egyből vasból. Kutyát tartanak majd macska helyett. Mindez bennünket egyáltalán nem zavart. Nem kellett nekünk mindent megbeszélni. Sok mindent anélkül is tudtunk. Aközött, míg felértünk, és míg elindultunk haza, nem nagyon váltottunk szót egymással. Mert olyankor nem volt miről. Néha verekedtünk valamelyik szünetben. Én akkor azt kiabáltam: Szar, szemét cigány! Ő akkor azt kiabálta: Geci magyar! Mindketten azt kiabáltuk: Kurva anyádat! Akkor pár napig nem együtt mentünk és jöttünk. Azután megint egymás mellé csapódtunk az utcán. Stílike nem haragudott rám, én meg nem haragudtam Stílikére. Éjszaka megszólal Ferike: Te Pisti, az apu bassza az anyut! Pistike nem felel, Ferike rákezdi megint. Te Pisti, az apu bassza az anyut. Nincs válasz. Azután harmadjára is. Pisti, hallod, az apu bassza az anyut! Felugrik erre az apjuk az ágyból, s elordítja magát: Csendbe legyél, baszom az anyád! Ezt a viccet mesélte Stílike. Én nagyon jó fiú voltam. Attól eltekintve, hogy a padra firkáltam, meg a könyveimbe firkáltam és irkáltam. Nem akartam nagyon jó fiú lenni. Egyszerűen csak az voltam, mert ahhoz szoktam otthon is, hogy elfoglalom magam csöndesen. Leszámítva, amikor lemezt hallgatok. Azt mindig hangosan csináltam. Mama rám szólt, hogy a szomszédban a bácsi éjszakás a bányában, és most nem tud a zenétől aludni. A házuk meg a házunk közt ott volt még az udvarunk, egy másik ház, az utca, és még a bácsiék kertje. És odabent nem tud aludni tőlem, ennek az egésznek
