Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 12. szám - Borsodi L. László: A haza, ahová visszabújni (Vida Gábor: Senkiháza. Erdélyi lektűr)
106 mert számukra nem volt adott az a külső perspektíva, hiányzott az a többlettudás, ahonnan, aminek a birtokában esetleg másként cselekedhettek volna. S hogy minden, ami volt, az a jelen felől narrálható, de másként, a múlttól való elválasztottság tudatában, amiből esetleg levonhatja a következtetést az utókor a maga számára, de azt is a dolgok viszonylagosságának és annak a figyelembevételével, hogy a jelen embere ugyanúgy többlettudás, külső nézőpont nélkül él saját korában, mint elődei, vagyis hogy a történelmi korok és a róluk szóló narrációk is tulajdonképpen csak ismételhetik egymást. A fentiekkel összefüggésben fogalmazódik meg az ars poeticának tekinthető írói felelősség, ami abban áll, hogy „az a múlt, amit nem meséltünk el aprólékos gonddal, meg sem történt”, tehát a múlt elbeszélése írói feladat, alkotóetikai kötelesség, ugyanis a múlt az irodalom által jön létre, és válik a jelen tapasztalatának a részévé annak tudatában, hogy „A dolgok állásán az utólagos tudás már nem változtat”, s hogy „tovább zajlik minden történet nélkülünk is.” (Folytköv.) A regény zárlata azonban nem hajlik pesszimizmusba, hanem az örök emberi sors, a mulandóság és a történelem megállíthatatlanságának, körforgásszerűségének rezignált tudomásulvételéről van szó, ami úgy emberre szabott, hogy az az egyes emberek és korok fölötti, illetve azok együtt alkotják a beláthatatlan és végeérhetetlennek tűnő egészet. S ha fel is merülne a kérdés az utóbbi idők Erdély-regényeinek olvasása nyomán, hogy az ironikus distancia-e az egyetlen megengedett (?) vagy legkedveltebb (?) nézőpont, ahonnan elbeszélhető lenne bármi is a múltból, akkor Vida regénye éppen annak a bizonyítéka, hogy az elbeszélői többlettudásból és vállalt írói-elbeszélői magatartásból származó ironikus beszédmód egyoldalúságának lehetősége miként kerülhető el a drámai, tragikus momentumok elbeszélésével és az elbeszélői reflexióból adódó rezignált gondolkodói attitűddel. Nem különben ez az ellenpontozó eljárás választ ad arra a dilemmára is, hogy egyáltalán – az írói feladat (ön)beteljesítő gesztusán túl – miért érdemes történelmi regényt olvasni. Talán azért, hogy a múltat ne megítéljük, ne csupán tanulságokat vonjunk le, hanem elsősorban a mű által feltett kérdésekre válaszlehetőségeket keressünk, és kritikusan gondolkodjunk a saját jelenünkről, önmagunkról. Arról például, ahogyan a Senkiháza a Markó Béla-i A haza milyen? kérdéshez közelít: „A haza anyánk és apánk, a haza a jóisten vagy még annál is több, a haza mi vagyunk, amikor meghalni kell, de nélkülünk van, ha életben szeretnénk maradni. A haza az anyátok picsája, amibe vissza szeretnétek bújni” – mondja „egy sötét este tekintetes Lóczy Alíz”. (Ébredések) Érdekes, miért nem Kalagor Máté vagy Matei Călugăru mondja ki ezeket a szavakat. De mindegy is. Akárki is. Elégedjünk meg azzal, hogy végiggondolásra érdemes, nemcsak a hazadefiníció, hanem a teljes regény által felvetett problémakör. (Magvető, 2023)
