Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 12. szám - Borsodi L. László: A haza, ahová visszabújni (Vida Gábor: Senkiháza. Erdélyi lektűr)
105 lődnek, viszonylagossá válnak, akár egy abszurd világban: „A béke is csak a háború folytatása más eszközökkel” (Béke van megint). A Namajdra, allegorikusan a Senkiházának nevezett Erdélyre vonatkozó kijelentések felvetik a kérdést: milyen történelemszemlélet érvényesül a műben? Ennek kifejtését az elbeszélői magatartás, az elbeszélésmód felől vélem körvonalazhatónak, aminek a paramétereit az első (A hálátlan utókor) és az utolsó (Folytköv.) fejezetben jelöli ki a mű. A narrátor által érvényesített nézőpont a mindentudó elbeszélőé, aki az elbeszélt történelmi időszakot és (élet)története(ke)t természetesen utólag, a „hálátlan utókor” perspektívájából beszéli el. Miközben ironikusan rámutat arra, hogy a történészek narratívája szubjektív, azaz viszonylagos („Nem győztesek írják a történelmet, hanem esendő emberek.”), kijelenti, hogy nem történelmi igazságokat akar kimondani, nem történelmet akar írni, kronológiát, hanem elbeszélést: „nem az igazság restitúciója most a célunk, hanem csak elmesélünk ezt-azt”. Ezzel azt is állítja, hogy a nyelv nem alkalmas a múlt történéseinek leképezésére, azok okainak objektív magyarázatára, csupán azok egyfajta értelmezésére, és a reflexív történetmondáson keresztül a célja az elgondolkodtatás. Ez a narrátori mindentudás nem viszi Vida Gábort a hübrisz bűnébe. Annak ellenére ugyanis, hogy a tőle megszokott és immár elvárt prózapoétikai eljárások szakszerű érvényesítése mellett hihetetlen történelmi erudíciót mozgósít, nem adagol túl, nem válik elfogulttá, nem ítélkezik, de nem is játszik utólagos békítő show-t, vagyis nem ad lehetőséget arra, hogy az utókor nevében ideologikussá váljék. A múltat a maga ottságában és olyanképpenségében igyekszik jelenné és jelenvalóvá tenni, megérteni és megértetni. Ezt egyrészt azzal éri el, hogy a működtetett műveltséganyag a megjelenített emberi sorsokba kódoltan, a történelem a kisemberek mindennapjaiba beleszóló hiteles tapasztalatként válik élővé, a történelem tehát a kisemberek történelme, alulnézetből; másrészt azzal, hogy nemcsak a kor történéseit és emberi magatartásait, hanem az utókor narratív perspektíváját is ironizálja. Miközben ott munkál minden eseményben, emberi sorsban a dráma, a tragikum, vagy annak a lehetősége, a narrátor a „hálátlan utókor” (ön)ironikus távlatából önmérsékletet és önkritikát gyakorol saját elbeszélése fölött (akárcsak azzal az elbeszélői eljárással, ahogyan az utolsó fejezetben megszakítja az elbeszélés fonalát): „A hálátlan utókor mindig többet tud a világról, mint a bölcs és elégedett jelen. Hálátlan utókornak lenni könnyű, mert nemcsak azt tudjuk, amit az elbeszélt események hősei nem, hanem azt is, mit súgnánk nekik. (...) Pedig arra vágyunk a múlt elbeszélése révén, hogy beleszólhassunk. Ha én ott lettem volna, ha én csináltam volna, minden egész másként zajlik. Itt és most sem könynyű a dolgokat igazítani vagy elfogadni, ott viszont kiválóan megoldottuk volna az összes megoldatlan feladatot. Ez a mi hálátlanságunk.” (A bekezdésben olvasható idézetek A hálátlan utókor című fejezetből származnak.) Ezzel azt is állítja, hogy a valamikori történésekben benne álló emberek magatartása hozzáférhetetlen, nem írható le, nem beszélhető el a maga teljességében, és főleg nem ítélhető meg/el,
