Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 12. szám - Borsodi L. László: A haza, ahová visszabújni (Vida Gábor: Senkiháza. Erdélyi lektűr)
104 nagy történelmi sorsfordulóitól távoli, csak annak következményeit elszenvedni kénytelen Namajd lakóié. A beszélő nevű világvégi kisváros tulajdonképpen a címbeli Senkiháza szinonimája, a kettő együtt pedig Erdély (történelmének) allegóriája, amelyben nincs egyéni sors, hanem csak közösen túlélhető vagy nem túlélhető sorstalanság. Az ifjú mérnök élettörténete tehát nem értelmezhető Namajd-Senkiháza-Erdély történelme nélkül és fordítva. A kettő szervesen egymásba épül. Így válik főszereplővé Kalagor Máté tízévnyi életszakaszának, -töredékének elbeszélésén keresztül Erdély történelmének nevezett időszaka. Namajd, a regény fő helyszíne zárt világ: lakik benne zsidó szatócs (Tiegelmann Ahasvér), német fényképész (Anton Schwartz), magyar polgármester (Kacsó Kiss Károly), székely havasi ember (Iszlai), magát nemesnek tartó magyar tekintetes asszony (Lóczy Alíz) és a fasizmussal szimpatizáló hadnagy (Kéky), román plutonyér (Danila), jegyző (Moldovan), polgármester (Ursu Arcadiu), pópa (Nicodim) és románföldi mérnök (Kalagor Máté/Matei Călugăru), van benne százados juharfa és történelemcsináló, újonnan épült ortodox templom, szász emberről elnevezett Fischer, később Fischer-Pescarulra románosított vendéglő, szétlopott turbina, és vannak politikai széljárástól függően románról magyarra, majd újra román nyelvűre változtatott utcanevek (pl. hol Regele Ferdinand, hol Horthy Miklós út). Namajd mindenkié, főképpen a magyaroké és a románoké, de voltaképpen senkié. A sorsa nem érdekli sem a nácikat, sem a bolsevikokat, sem Hitlert, sem a román királyt, kizárólag – érdekeik és túlélési stratégiáik érvényesítése érdekében – azokat, akik benne élnek, de lehet, valójában őket sem, várván, hogy na majd történik valami velük/értük, de nélkülük. A nagypolitika nem vesz tudomást a kisváros polgárairól, csak megkeseríti azok életét. Namajd alapkaraktere a távolság: távolság a fenyegető háborús világpolitikától, a magyar és a román politikai érdekektől, távolság önmagától. Mintha egy Európán kívüli sziget lenne, amelynek kisszerű történéseit, embereit mégis befolyásolják a szigettől távoli történések, amelyeknek nem lehetnek részesei, csupán passzív szemlélői vagy tehetetlen elszenvedői. Ez a kívüliség, távolság, illetve a történelmi eseményekről szóló narratívák viszonylagosságát illető kritika fogalmazódik meg a következő, Vida Gábor írói stílusára jellemző szarkasztikus részletben: „Ám a december 1-je másféle ünnep, mert egyesek tudták, hogy volt akkor valami nagy román gyűlés, amin kiadtak egy proklamációt. Azért nem Aradon történt, mert a szerb hadsereg éppen elfoglalta Temesvárt, féltek a rendezők, hogy Aradot is megszállják, elfutottak hát Gyulafehérvárra, arra éppen járt még vonat. Namajdot senki sem képviselte (...), a kolozsvári nagy magyar és székely gyűlésbe sem lőtt bele a román hadsereg, nem volt srapneljük, vagy talán mert tudták, ártalmatlan felvonulás az egész. Namajdot ott sem képviselte senki.” (Vásár megint) Mint ahogy a háború is bagatellizálódik, mire Namajdra ér („Namajdon három napig tartott a háború” – Igazi háború), sőt az is szinte mindegy, hogy ki van hatalmon, hogy háború van-e, vagy éppen béke, mert ezek a fogalmak is felcseré-
