Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)

2023 / 12. szám - Két beszélgetés Orosz Istvánnal – az Apakönyvről

69

vasott, de nagyon nagy könyvtára nem volt. Inkább éppen ide (a Katona József Könyvtárba – a szerk.) járt be, akkor még talán nem itt volt az épület, és innen vitt haza magának könyveket, elolvasta, és aztán becsületesen visszahozta őket. És most eszembe jut talán az egyik legelső olyan komoly olvasmányélmény, amely az Apu olvasmánya volt. 1956 után, amikor egy jó ideig nem kaphatott munkát, a barátai jóvoltából kritikai kiadásokat szerkesztett. Nagy Miklós egyetemi tanár, Nagy Micu bácsi bízott rá Jókai-köteteket, például a Mire megvénülünk című nagyszerű romantikus regényt. A kritikai kiadások szerkesztése úgy történik, hogy az ember apja és anyja ül egy asztal mellett, és fölolvassák egymásnak a különféle szövegváltozatokat. Egy Jókai-regény esetében ez 8–10 kiadásnak a különböző szövegváltozata is lehet. És ül ott mellette a gyermekük és a nagymama, akik együtt végighallgatják ezeket a könyveket. Tehát én olyan 7–8–9–10 éves koromra a Mire megvénülünket legalább tízszer végighallgattam. Van is olyan kollégám, Ács Mara, aki az egyik első kritikát írta a Páternoszter című könyvemről, azt mondta, miután ezt a történetet meghallgatta, már tudta, honnan ered az anekdotikus meseszövő írásmódom. Ez történt az És mégis mozog a föld című regénnyel is, meg még talán néhánnyal. Úgyhogy a szüleim olvasmányélményei egészen közelről és korán érintettek engem.

– Van igényed arra, hogy ebből az olvasmánylistából, amellyel találkoztál az édesapád naplójának a kapcsán, valamit még egyszer elolvass, és esetleg az olvasónaplóból kiindulva újraértelmezd azt a művet?

– Igen, eleve az újraolvasást egy nagyon fontos és jóleső dolognak gondolom. Sajnos közben az ember időnként arra gondol, olyan rövid az élet, hogy nem lehet újraolvasással foglalkozni, hanem mindig új dolgok felé kellene nyitni, de aztán amikor előveszek egy-egy régi könyvet és elolvasok újra, rájövök, az újraolvasás nagyon fontos, és nyilván nem mindegy, mit vesz elő az ember még egyszer.

– Most akkor belekapaszkodok abba, hogy azt mondtad, annyira rövid az élet. Rengeteg dolgot csinálsz, különböző objektumokon keresztül nézed a világot, és sokszor és sokat utazol. Bejártad a világot. Gyakorlatilag keresztül-kasul, föl sem lehet sorolni, hány helyen jártál, és egyszer, talán többször is megvillant annak a lehetősége, hogy az Egyesült Államokban legyél tanár. És azt mondtad – ez a rendszerváltás környékén volt –, hogy hazajössz, mert itt olyan érdekes dolgok fognak történni. Nem bántad meg, hogy nem lettél Amerikában egyetemi tanár?

– Erre nehéz válaszolni. Akkor ez egészen természetesnek tűnt. Talán ’91-ben vagy ’92-ben volt, amikor nekem fölajánlottak egy tanári állást egy nyugat-virginiai kisvárosi egyetem grafikai tanszékén. Azt gondoltam, hogy mivel kinyílt az ország, nem maradok kint. Lehet, jó lett volna néhány évig ott maradni, vagy kipróbálni magam, de akkor olyan nagy érdeklődés fordult az újra szabaddá vált kelet-európai országok felé, hogy akkor tényleg nagyon-nagyon sok meghívást