Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 12. szám - Pikó András Gáspár: Az énképzés módozatai Bereményi Géza Vadnai Bébi című regényében (II. rész)
54 ben lépteti fel, hanem harmadik személyben beszél róla, mintha már ő, Dobrovics is egyfajta történelmivé vált alak lenne”.25 Az új identitás felvételének a cselekmény további menetében is kiemelt jelentősége van: ezen a napon avatja be Doxa származásának, kettejük esetleges rokonságának önmaga számára is feloldatlan rejtélyébe, mely az egyik fő cselekményszálnak tekinthető nyomozást elindítja. Amennyiben a szereplők énkeresése(i) a regény egyik központi motívuma, a származás, az origó megismerése a metafizikai eredet kijelölhetőségeként, fundamentumaként döntő jelentőségű – noha, mint a későbbiekben kiderül, az új identitás felvétele, ami a nyomozás kezdetével egybeesik, szintén leginkább az identitás képlékeny, ambivalens jellegét erősíti meg. Ezt a kiemelt jelentőséget támasztja alá a jelenet szcenírozása is: a hivatalos személy „déli harangszó” hangjaira kopog be az ajtaján (párhuzamot vonva a Legendárium hasonló fordulópont-jelenetével, a fiútestvér látogatásával az elbeszélő fiúgyereknél a Korkülönbség fejezetben, szintén délben), valamint mindvégig angyali, hírhozói minőségeket társít hozzá a szöveg – ehhez híven a nyomozási szál később életfeladat-szintű, szakrális vonatkozásokat sem nélkülöző küldetéssé alakul. Fontos kiemelni az „ottmaradó” identitás ellentmondásosságát: a Dobrovicskarakter a cselekmény során időről időre letelepszik ugyan egy-egy helyen, megmarad egy-egy társaságban, de jóval hangsúlyosabbak újra meg újra bekövetkező tovább állásai, újrakezdései, tiszta lappal indulásai új helyen és új emberek között. A cselekmény egyik ilyen pontján a szöveg úgy jellemzi, mint aki „annyira érdekelt volt bármely változásban, lehetett az akármi rossz is” (243.). „Ottmaradó” státusa tehát egyrészt tágabb téridőkontextusának szól, másrészt egyfajta mindvégig megőrzött önazonosságot és a küldetése végigviteléhez való ragaszkodást jelképez, harmadrészt viszont – pont erre az önazonosságra vonatkozóan – egy groteszkül ellentmondásos jelleget is hordoz. Az önazonosság elért stádiumai, az aktuális szerepek, identitások tehát ugyanolyan rövid életűnek és átmenetinek bizonyulnak, mint a regényben feltört tabuk, megszegett szabályok és normák. Mi több, nem pusztán rövid távra szólnak, de még e mivoltukban sem „igazak”: az emberi felépítmények általában vett illuzórikussága jellemzi még az én aktuálisan megragadható, megnevezhető állapotát is. A regény elején sokszor hangsúlyozott „bizonytalanság”, „alakulóban” levés ugyan előrevetít valamit ebből, de igazi jelentőségét csak a cselekmény teljes terjedelmén végigsorjázó, újra és újra elkövetkező bebizonyosodások adják meg, melyek alól a regény zárlatában elbeszélt eksztatikus megvilágosodás sem kivétel. Ezt ismét csak a visszatekintő narrátori irónia – mi több, maga Dobrovics hivatalos személlyel szembeni iróniája – enyhíti és oldja ▼ 25 Bán Zoltán András, „Az, és mégsem az”. Magyar Narancs, 2013. december 21. https://magyarnarancs.hu/konyv/az-esmegsem-az-87532 – hozzáférés: 2020.10.22.
