Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 12. szám - Pikó András Gáspár: Az énképzés módozatai Bereményi Géza Vadnai Bébi című regényében (II. rész)
52 örömmel fogadja, és nagy jelentőségű eseményként éli meg, hogy ilyen „pontosan meghatározzák”, és tisztázódott „szerepe az ügymenetben” (59.). A „rosszhiszemű, jogcím nélküli ottmaradó” a hatalomhoz képest valami kívülálló tolvaj-szerepet jelöl ki, az új titulus ezért több okból is elnyeri tetszését, de mindezek valódi jelentőségét az adja, hogy a hatalom felől érkezik, a hatalom igazolja vissza és helyezi el ezáltal saját képletében, egyáltalán: a hatalom terében és idejében értelmezhető ez az identitás. Dobrovics reakciója – noha kisajátítja, saját világában aktualizálja a ráaggatott címkét – semmiképpen sem a hatalom szubjektumképzési hatáskörén kívül helyezkedő emberé. A Vadnai Bébi ennyiben hasonló tanulságokkal szolgál a művészlét önellentmondásainak feloldhatatlanságáról – lásd Margócsy István fentebb idézett gondolatait – és a hatalommal szembehelyezkedni vágyás kilátástalanságáról. Dobrovics a jelenét nem feltétlenül pusztán a múlt vonatkozásában, de valamiféle önmagában vett, metafizikus, már akkor „történelmi” távlatból szemléli. A fenti, idő kizökkenését leíró passzus visszafelé is érvényes: nemcsak a múlt van ott a jelenben, de a jelen is valamiképpen már akkor „múlt”, amikor még éppen tart és történik – ennyiben időtapasztalata mindvégig megfeleltethető a nyitójelenet esőallegóriájának („szanaszét fog hullani ez az eső, nyom nélkül eltűnik a földben, még az emléke sem maradandó” [5.]). Amennyiben Dobrovics saját kora átmeneti jelenében a múlthoz rendelő jogcímet kap, azzal szemében a hivatalos valóság ismeri el önnön „múltbeli” mivoltát. A Kádár-kor jelene a maga interpellatívan megképzett szubjektumaival és „papír szerint aznapi” dátumával nem pusztán Dobrovics dinamikus, alakulásban levő énjéhez képest kerül kontrasztba valami „eleve” múltbeli képződményként – hanem a Dobrovics által érzékelt, nyughatatlanul örvénylő történelmi időhöz képesti illuzórikusságát is megerősíti a szöveg. Múlt és jelen szétválaszthatatlan, megfejthetetlen egységében Dobrovics és a narrátori hang egyaránt több ízben a múlt kategóriához társítják a hatalom képviselőit és rendszerét, mindez pedig hiába kapja meg az ósdiság és elavultság konnotációit (a megismerést célzó romantikus érdeklődés helyett, melyet Dobrovics magának tart fenn), ha közben azt is egyértelműsíti, hogy a múlthoz tartozás, a múltban való alámerülés nem jelent menekülést a hatalom hatásköréből. (Ezt erősíti a múlt és jelen lényegi hasonlóságának hangsúlyozása: „egy csöppet sem vonzó és legalább annyira aljas korban találta magát, mint amilyen az ő jelen ideje volt.” [55.]) A titulussal ismét a múlt Dobrovics által regisztrált folytonossága, tovább létezése kap hivatalos elismerést. Ebbe beletartozik térbeli, szociális, kulturális környezetén kívül saját énje is – amennyiben minden vagy következményként, tanúságtételként, vagy egyszerű folytatódásként, ismétlődésként és tovább élésként, de mindig csak a múlthoz viszonyítva megragadható. Ennek térhez, időhöz és identitáshoz köthető vetületei számos megfogalmazást kapnak a passzus során: Dobrovics a jelenet kezdetén „valamely Atlantisz lakói
