Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 12. szám - Pikó András Gáspár: Az énképzés módozatai Bereményi Géza Vadnai Bébi című regényében (II. rész)
50 A múlt iránti egyre erősödő érdeklődés pedig a hagyomány, a múlt stabilitásának, statikusságának elvesztéséhez vezet. A könyvekben olvasott, fikcionalizált múlt rávetül saját valóságtapasztalatára, és tényleges, érzékelhető jelenlétté válik. Ezzel azonban a kontraszt rögtön el is mosódik, és egy folyamatos változást, körkörösséget, idősíkokat egyszerre hordozó, nyughatatlan világképben teljesedik ki: „Rövidesen odáig fajult a dolog, hogy már a kortársak, az 1970-es évek járókelőinek a viseletét, de még a saját [...] ruházatát is csak egy átfutó történelmi korszak ideiglenes jelmezének látta. És a tegnapból városszerte ott maradt összes épület mind tanúbizonyság lett Dobrovics szemében. Még arra is, hogy a bennük, velük megtörtént események, azok megismétlődhetnek, sőt: történnek. Megint és megint megtörténnek [...]” (56.) A jelen tehát puszta kulissza egy örökös ismétlődésre kárhoztatott világban. A regény eleji végtelen utca, amely Dobrovics számára saját korát jelképezte, vagy a „kínosan elnyújtott, lágy ítéletidő”, „életfogytiglannak tűnő börtönhangulat”, melyet a Rózsa utcában tapasztalt apránként meg (22.), lineáris, jóllehet végtelen időt konnotált. Ez a Kádár-kori, egyformaságban telő évek állandósult toposza mellett akár a Legendárium kapcsán hivatkozott, benjamini „homogén, üres idő” történetfilozófiai koncepcióját is az értelmezési hálóba kapcsolja. A monoton egymásutániság ugyanis az ősök, a szülők generációja iránti szenvedélyes kutatás apropóján adja át a helyét a dinamikus, örvénylő, nemlineáris időérzékelésnek, ami még egy esetleges implicit tartozást, lekötelezettséget is sejtet az ősök felé – a cselekmény további folyamán pedig pontosan ez az összefüggés bomlik ki. Az idő kizökkenése tehát itt is messiási potenciállal bír. A passzus megfogalmazása azonban további párhuzamok lehetőségét is felveti. Az az esztétizálást is magában foglaló elvonatkoztatás, amellyel Dobrovics saját korát szemléli, homológ azzal, ahogy a Törzs tagjai „túljátszott szerepként” saját viselkedésüket, egymás közti kommunikációjukat egy folytonosan a végletekig esztétizált produktumként élik meg és mutatják be a hivatkozott LebensKunstWerkkoncepció mentén. Mindkettő univerzális indoklással és hatállyal bír: a „szerep túljátszását” a hazugság egyetemes létmódja indokolta, és a jelenben tovább létező múlt is kulisszákra, jelmezekre és tanúságtevő régi épületekre osztja fel Dobrovics budapesti életének mindennapi valóságtapasztalatát. Konkrét szöveges párhuzamként Hajas Tibor Öndivatbemutató című performanszát kell megemlíteni: ennek tervezete a szereplőket „egy tér járókelőiként” határozza meg, „akik arra lettek felkérve, álljanak néhány percig modellt önmaguknak és az időnek. A film ezáltal egy olyan képsorra tett szert, amely önmagában páratlan etnológiai lelet egy kor egy pillanatának embereiről, rideg, tárgyilagos elrendezésben, akár egy lepkegyűj-
