Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 12. szám - Pikó András Gáspár: Az énképzés módozatai Bereményi Géza Vadnai Bébi című regényében (II. rész)
41 részben a korabeli „nemzedékre” vonatkoznak, részben az Atyához szólnak Jézus nevében – utóbbiakat egyenesen a rendőrfőnökhöz címezi, az eredetihez hű, tegező megszólítással, amely a szakrális szöveg kifordított előadása mellett a hierarchiát felrúgó, „familiáris” beszéd instanciája is. Doxát közvetlenül a jelenete előtt az egyik törzstag egy „készülődő fing”-hoz hasonlítja (50.), ami ismét az anyagcseréhez sorolható motívum. A karnevál ráadásul ünnepi alkalmakhoz kötődik: a sörözőben lezajlott jelenetre karácsony előestéjén kerül sor, amit Dobrovics kifejezetten Doxa jelenléte miatt kezd el „teljesen ünnepnek érezni” (39.). A hagyományosan nem karneváli funkciókhoz köthető karácsony a fenyőfákkal hazasiető emberekkel és az igazoltató emberekkel a bahtyini „hivatalos ünnep” példájának tekinthető a regényben, mely „visszafelé, a múltba tekintett, a múlttal szentesítette a jelenben fönnálló rendet”, és „azt hangsúlyozta, hogy a fönnálló világrend [...] stabil, változhatatlan és örökkévaló”.6 A Törzs tagjainak karneváli felforgató szándéka tehát univerzális jellegű, a hivatalos kultúra (irodalmi antológia) és az annak helyét szavatoló karhatalom (rendőrség) mellett a karácsonyi időpont által a teljes, hazugnak és álságosnak tekintett világra irányul. A sokat idézett, ugyanitt olvasható szentencia, miszerint „[a] világban, ahol mindenki hazudik, a szerep túljátszása a lényeg” valamelyest relativizálja és egyetemessé teszi a – már eleve ironikusan ábrázolt – egyéni és kollektív identitásválságot és identifikációs törekvést. A mondat ugyanakkor utalhat egy másik, jóval konkrétabb jelenségre, amely a Törzs egyértelmű valós mintájaként meghatározható, 1970-es évekbeli alternatív és underground művészeti közegben keresendő. Ez a létezés átesztétizálását, az „életvilág, a biográfia és a személyiség elemeinek művészi stilizálását”7 célzó LebensKunstWerkkoncepció, mely a magyar neoavantgárd szubkultúra egyik legfőbb, mindvégig jelenlévő irányvonala volt. A „szerep túljátszása” itt a teljes életet átszövő létmód, melyben az alkotó minden egyes cselekvése valójában előadás, esztétikai képződmény – különös tekintettel magára a közegen belüli kommunikációra. Mindez pedig a tiltakozás, a hatalommal, a hazug világrenddel való ellenszegülés jelentéseit is hordozta. „A neoavantgárd szubkultúra szereplői mesterei voltak az önszcenírozásnak, a személyiség művészi, színpadias stilizálásának. A kortársak és az utókor diskurzusaiban a művészek következetesen a saját mítoszukat építő és megélő hősökként, gurukként, dandykként, ▼ 6 Bahtyin, i. m. 7 Havasréti, József, Alternatív regiszterek. A kulturális ellenállás formái a magyar neoavantgárdban. Typotex Kiadó, Budapest, 2006. 23.
