Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)

2023 / 12. szám - Végel László: Ellenállva és reménykedve (Naplójegyzetek 2005-ből)

23

gi magyarság gondjainak megoldásában”, olvasható a Magyar Nemzet 1998. január 30-i számában. Egy régi bölcs mondat jut eszembe. A fűnek nem jó, ha az elefántok viaskodnak, de az sem jó, ha szeretkeznek.

(Új tanulóévek) Hajnalban a könyvespolcon turkálok, és saját könyveim között ráakadok a Wittgenstein szövőszéke című, 1994-ben kiadott esszénaplómra. „Hol vagyok? Pesten? Újvidéken? Ki tudná ezt pontosan meghatározni?”, olvasom a tizenvalahány évvel ezelőtt, 1994-ben írt szöveget. Egy bőrönd várt rám a szoba közepén. Így kezdődtek a kilencvenes évek, az „újbóli tanulás” évei. Ebben a tizenöt esztendőben többet tapasztaltam, tanultam, mint előtte három vagy négy évtized leforgása alatt. (Ellenállva és reménykedve) Babits végelszámolása: A múló perc a mienk. A többi az Isten dolga. Talán ő vérrel öntöz és szennyel trágyáz, írta. Rászolgáltunk, folytatnám a gondolatmenetet, a vérre is, a szennyre is. Mindent át kellett élni. Személyesen – a múló percek apró örömeivel. Ellenállva és reménykedve. Megalázottan és kész örömmel. Nehéz volt felismerni, hogy ez a kettő nem megy együtt, hiszen lehetetlen, hogy az üldözőt ugyanazok az eszmék hassák át, mint az üldözöttet. Ez adatott meg nekem. Megtörtént velem is, az ellenségeimmel is, a barátaimmal is. Hogyan szólni erről a mély belső lelki zaklatottságról? Mondatról mondatra haladok a Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja című regényemmel, azzal a reménnyel, hogy talán bepillantok ebbe a homályos világba is. Mi volt az igazság? Nem tudom. Ezt csak azok ismerik majd fel, akiket nem ért semmiféle megpróbáltatás. (Fragmentumok az Időírás, időközben III. [2005–2006] című kéziratban levő naplójegyzetkötetből.)