Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)

2023 / 11. szám - Lengyel András: „A mának egzigenciához való bravúros alkalmazkodás” (Fenyő Miksa Bethlen-előadásáról)

58

mondjuk – Nagyatádi Szabó István „csizmásai” iránt. Ez „gyoszos” logika, „gyoszos” preferenciák álltak mögötte. Márpedig a középparasztság valódi emancipációja nélkül esély sem volt a társadalom mélyében zajló folyamatok egyensúlyba, harmóniába hozására. A deformált, érdekeiben is, mentálisan is roncsolt „agrárium” a magyar reakció legnagyobb létszámú potenciális bázisát, folyamatos utánpótlását szolgáltatta – egészen az „andrisokig” és keretlegényekig. (Statisztikailag is mérhető összefüggés, hogy a mentálisan megnyomorított, de a maga torz módján lázongó szegényparasztság például tízezer számra sorakozott föl a „kaszáskeresztesek” mögé.) Bethlen, amikor „konszolidált”, s Fenyő, amikor „méltányolt”, a valóságnak csak egy szegmensét vette számításba, és nem ismerték föl, hogy taposóaknákon mozognak. Ám redukált percepciójú közélet-alakító szereplő senki nem lehet büntetlenül. A nem észlelt vagy/és nem figyelembe vett összefüggések előbb-utóbb érvényesítik hatalmukat.

És nem feledhető: Bethlen István soha többet nem került hatalomra, és a saját maga teremtette uralmi struktúra dinamikája szorította ellenzékbe, majd – idegen hatalom formájában – olyan erők pusztították el, amelyeket, hajdanán úgy hitte, ő kordában tudta tartani. Fenyő pedig néhány év alatt jogfosztott pária, majd „emigráns” lett. Sikeres projektnek egyik életpálya folytatása sem tekinthető.

5

Bethlen konszolidációs politikája – akarva-akaratlan – megalapozta azt a történeti szituációt, amelynek konzekvenciáit a maguk módján, már utódai, mindenekelőtt vitéz jákfai Gömbös Gyula szolgálaton kívüli altábornagy, miniszterelnök, és – pár évvel Gömbös után – Szálasi Ferenc szolgálaton kívüli vezérkari őrnagy, „nemzetvezető” vonták le. Bethlen, legkésőbb 1935-től, szemben állt e konzekvenciák érvényesítőivel, szubjektíve tehát alibije van. De az igazi kérdés itt nem ez, a kérdés máshol keresendő, és más természetű. Az igazi kérdés mai távlatból az: a konszolidáció módját, végzetes dinamikáját ki vagy mi teremtette meg? Bethlen személye: neveltetéséből, érdekeiből és alkatából fakadó preferenciái? Vagy a magyar társadalom adott állapota, történetileg kialakult és rögzült viszonyai? Másképpen kérdezve: mi ágyazott meg a tragédiának? Bethlen szubjektív hibái, vagy a „magyar emberek” domináló csoportjainak praxisa? Ha az utóbbi volt a meghatározó (és Bethlen hibái csak színezték e folyamatot), akkor Bethlen „csak” a számára adott történeti lehetőséget ismerte föl és realizálta; más – harmonikusabb fejlődési pályára állító – politizálási módot nem választhatott. Csak úgy politizált, ahogy lehetett. Szerepét és eszközkészletét igazolja, hogy a jelek szerint nélküle még rosszabbul alakultak volna a dolgok. A tét azonban nem Bethlen erkölcsi megbélyegzése vagy igazolása. A tét (1936-ban is, ma is) a magyar társadalom