Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 11. szám - Lengyel András: „A mának egzigenciához való bravúros alkalmazkodás” (Fenyő Miksa Bethlen-előadásáról)
59 valóságos lehetőségeinek fölismerése. Mert ha a társadalom viszonyaiban, történeti és mentális adottságaiban keresendő az ismételt tragédiákba torkolló „zsákutcás fejlődés” oka és lefolyása, akkor az egyén számára csak az ebből az összefüggésből való egyéni kitörés lehetősége marad. A kivándorlás, azaz az önazonosságnak, a saját kultúrának a föladása. Az utóbb Amerikáig szaladó Fenyő, már a bekövetkezett tragédia post festa gesztusaként, futásával kimondatlanul is önkritikát gyakorolt. Ez azonban nem menti föl annak morális és kognitív felelőssége alól, hogy 1936-ban is csak „reálpolitikusként” szólalt meg, és meg sem kísérelte azt a kíméletlen szembenézést a magyar viszonyokkal, amelyeknek „romlottságait” a bethleni konszolidáció látványos összeomlása, romantikus magasságokba emelt „hősének” személyes politikai bukása pedig már nyilvánvalóvá tett. A tőke funkcionáriusainak „racionalitása” sui generis alkalmatlan a valóság adekvát észlelésére. (A konkrét, empirikus valóságot egy helyzetspecifikusan önkényes mentális konstrukcióba helyezik át, és ezt a metonim valóságot értelmezik.) Az író pedig (már) nem élt Fenyőben, azt már rég megölte magában. Amikor 1929-ben, Osvát halála után, „reálpolitikusként” a főszerkesztőt is kirúgta, nem csak az igazi Nyugat történetét zárta le, de saját szubjektivitásán is olyan sebet ejtett, amely már gyógyíthatatlan volt. Mestereinket, akik nélkül nem találhattunk volna magunkra, büntetlenül nem árulhatjuk el. Fenyő büntetlenül nem rúghatta ki Ignotust. JEGYZET Az e cikk tárgyát képező előadás: Fenyő Miksa: Bethlen István. Bp. 1937, 40 p. (Cobden Könyvtár 80. sz.) Az előadóról (főleg irodalmi szerepéről): Fenyő Miksa: Feljegyzések és levelek a Nyugatról. Sajtó alá rend. Vezér Erzsébet. Bp. 1975, Akadémiai. (Új magyar múzeum: irodalmi dokumentumok gyűjteménye.) Luhmann fölfogásáról: Szajbély Mihály: Kultúra, populáris kultúra, populizmus – ahogyan Luhmann nyomán látszik. Élet és Irodalom, 2020. szept. 18. – Bethlenről lásd Romsics Ignác: Bethlen István. Politikai életrajz. Bp. 1991, Magyarságkutató Intézet. Ehhez föltétlenül hozzáolvasandó: Sipos József: A bethleni kétharmad. A Kisgazdapárt kormányzópárttá bővítése és az 1922-es választások. Szeged, 2020, Belvedere Meridionale. Ez utóbbi könyv a „konszolidáció” historiográfiájának áttekintésével, apró részletekig elmenő empirikus anyagföltárásával egyebek közt nagy szolgálatot tesz a Bethlen-mítosz felülvizsgálatának. – Bethlen és Fenyő viszonyának egyik, nem érdektelen részletéről, Fenyő képviselő-választásának csendőri segédlettel való megakadályozásáról lásd Sipos 2020: 322–326. Szimptomatikus, hogy bár a két szerzőt, Romsicsot és Sipost hosszú barátság kötötte össze, Romsics óvatos Bethlen-apologéta, Sipos viszont Nagyatádi Szabó „drukkere”. E diszkrepancia látni engedi, hogy miközben Bethlen hatálytalanítani igyekezett a Kisgazdapárt „osztálypárt”-jellegét, ő maga az Egységes Pártot nagyon is „osztálypártként” a nagybirtok érdekképviseleteként működtette – a kormányzópárt és a nagytőke összefonódása és (disszonanciáktól sem mentes, ám hatékony) „kiegyezése” máig nincs kellően feldolgozva. Fenyő Bethlen-előadása e kiegyezés fölbomlásának és újra egyesítési kísérletének határhelyzetébe világít bele.
