Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 11. szám - Lengyel András: „A mának egzigenciához való bravúros alkalmazkodás” (Fenyő Miksa Bethlen-előadásáról)
56 ember”-t, Tisza Istvánt – aki ellen pedig még Fenyő hajdani mentora, a rugalmas és taktikus Ignotus Hugo is igen sokat hadakozott? Az idő, amely mindig újabb megpróbáltatásokat hoz magával, megszépíti a múltat, ha már nem közvetlenül aktuális? A bukott Tisza és a bukott Bethlen már „szebb”, mint a hatalmon lévő Tisza és a hatalmát gyakorló Bethlen? Az előadás hátterében valószínűleg van egy ilyen pszichológiai komponens is. De a perspektívaváltásban alighanem ott van a szigorú történeti analízis elmaradásából adódó, érzületi „szubjektivitás” csalfénye is, egy érzületi-kognitív torzulás is. (Nota bene: a szigorú és következetes történeti analízis még Bethlen évtizedekkel későbbi monográfusa eszköztárából is hiányzik. Ám királyi út ez esetben sem nyílik az értelmező előtt.) Fenyő előadásában mindenesetre a lényeg nem mondódik ki: a „gyógyszer”, amelyet a konszolidáció érdekében Bethlen bevitt a magyar társadalom szervezetébe, nagyobb, súlyosabb bajt okozott, mint amilyet e „gyógyszer” megszüntetett. Pedig éppen e „mellékhatás” miatt volt szüksége Fenyőnek (s a mögötte állóknak) egy, az aktuális trenddel szemben bevethető kontrapéldaképre... A Bethlen szerepében megnyilvánuló ellentmondásokat Fenyő a politika személyiségtörténetté alakításával hidalta át. Nem kétséges, s ezt Fenyő tudta is, a „demokratikus gondolatot” Bethlen nem érvényesítette politikájában, s az alapvető pontokon megsértette azt. A formális demokrácia bajnokának semmiképpen nem volt tekinthető. Személyiségében, politikai kvalitásaiban azonban Fenyő az esszenciális közjó „itt s most” adott legjobb lehetséges előmozdítóját látta. Bethlent ebben az „esszenciális” értelemben a hiányzó demokrácia számunkra lehetséges pótlékának hitte – ezért állt Bethlen mögé előadásával. És ezért szögezte le, hogy a parlamentet Bethlen soha nem akarta fölszámolni (19.), „a valóság talaján állt” (6.), „a mának egzigenciáihoz való bravúros alkalmazkodás” jellemezte (15.), alkata arra predesztinálta, hogy „ennek a kornak egyetlen lehető államférfija legyen” (15.), és politikusként következetes, szívós munkával „e reménytelenségbe süllyedt, önérzetében megroppant országot önmagának visszaadta, küldetése tudatára ébresztette” (13.). S a hatalmat koncentráló politikus egyébként is csak egyik arca volt, Fenyő szerint, Bethlennek; volt egy másik arca is, a „cavouri”, s „mind sűrűbben élt a meggyőzés, a kapacitálás, a rábeszélés cavouri eszközeivel” (20.). Ilyenkor, mondja előadásában Fenyő, „nem a hatalom elképesztő, szívet és gondolatot elszorító eszközeivel akart hatni, hanem a dolgok lényegébe tekintés elmélyültségével, a felelős órák őszinteségével” (20.). A bethleni politikának ez a személyiségtörténettel való helyettesítése reduktív eljárás, ez a metonímia valami lényeges, strukturális összefüggést képtelen fölismerni és leírni – mint interpretáció pedig maga sem lehet ellentmondásmentes. A helyzet ugyanis, amelyben ez a mégoly sok, remek kvalitással bíró személyiség politikai szerepet vállalt, maga volt a sűrített inkongruencia. Minden eredmény csak egy másik összefüggésben jelentkező érdeksérelem árán volt elérhető, s a lehetséges opciók hierarchiája nem volt
