Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 11. szám - Lengyel András: „A mának egzigenciához való bravúros alkalmazkodás” (Fenyő Miksa Bethlen-előadásáról)
55 joggal) oly erős volt, hogy Bethlen rehabilitációjában is benne maradt valami a Nyugat hőskorának személyiség-felszabadító eszméiből és magatartásából. Minden „reálpolitikusi” megfontolása ellenére nem állhatta meg, hogy Bethlen bukását ne a parlamentarizmushoz való autoriter viszonyából eredeztesse. Fölismerte, és nem volt hajlandó elhallgatni az e viszonyból fakadó nagy „szakadást”. „Bizonyos”, mondta Fenyő, „hogy [...] a parlamentnek a végrehajtó hatalom alá rendelése mély szakadékot támasztott ország és parlament között: az ország végül már csak azt látta, hogy a parlament merev eszköze a miniszterelnöki hatalomnak, és elidegenedik azoktól a problémáktól, amelyek konvulzióit [...] az ország minden idegsejtjében érezte” (17.). Majd, utóbb, ismételten leszögezte: „az ő bukásának magyarázatát éppen ebben a tényezőben látom: a szakadásban, mely ország és parlament között bekövetkezett, azáltal, hogy a parlament a kormányzati hatalom merev eszközévé vált” (17.). E tézis mögött ott van Fenyő álláspontja: a „demokratikus gondolat” az idők során a politikai fejlődés Ding an Sich-je, „lényege” lett. (17.), a „szakadás” pedig, melyet emlegetett, ezt az elvet sértette föl. És ez nem csak az elv absztrakt sérelme volt, de – Fenyő jól érezte – gyakorlati probléma is. Igaz, mondja Fenyő, a „demokrácia feszítő erejét”, „egy olyan kivételes egyéniség, mint Bethlen István [...], hosszú ideig lebírhatja, elérheti ezzel azt is, hogy minden önálló gondolat, önálló koncepció, gondolatok és koncepciók ütközése elfojtódik, politikai alkotásokra hivatott egyéniségek kitermelődése lehetetlenné válik, tehetségek elsorvadnak, a kontraszelekció folyamata megerősödik”, ám aztán, folytatja Fenyő, „egy gazdasági vagy szociális krízis a lefojtott erőket” fölszabadítja, „a helyzet fölborítására” (19.) E szituációt Fenyő jól érzékelte (a világgazdasági válság e tekintetben éles jelzés volt), és nyilván Bethlen is fölismerte a veszélyt – lemondását alighanem ez is komolyan befolyásolta. Lemondása egyféle preventív lépés volt, ám az előadásból éppen az igazi, a valóban történeti kérdés hiányzik: a konszolidáció, amelyet Bethlen csakugyan akkurátusan vitt végig, miért csak így, a demokrácia alapelveinek fölrúgásával történhetett meg? És a konszolidáció diszfunkciói miért futottak újabb, a korábbinál súlyosabb krízisbe? Vagy másképpen kérdezve: ez a krízisismétlődés személyes, miniszterelnöki hiba volt-e, vagy az adott történeti konstellációból fakadó elkerülhetetlen kényszerpálya? A magyar társadalomfejlődés föloldhatatlan strukturális „adottsága”? Azaz a hatalomkoncentráció Bethlen részéről hiba vagy szükségszerűség volt-e? A szükségszerűség melletti, indirekt érv, hogy a „liberális” Tiszák, a „konzervatív” Bethlen és a „marxista” Kádár egyaránt hatalomkoncentrációval oldotta meg a maga „konszolidációját”. E kérdéskör már csak azért is fölmerül, mert Fenyő, a Nyugat nagy korszakának (1908/1918) irodalompolitikusa ebben az 1936-os előadásában már fölértékeli, sőt már-már rehabilitálja Ady „vad geszti bolond”-ját, a „gyújtogató, csóvás
