Forrás, 2023 (55. évfolyam, 1-12. szám)
2023 / 10 szám - Pál Sándor Attila: Egy nagyon jó költő (Bányász Anna fotóiról)
75 konjunktúrájáról és totális áradásáról beszéltek, ez mára feldolgozhatatlan méreteket öltött. Közhely, hogy mindenki zsebében ott lapul a telefon, sokszor olyan kamerával felszerelve, amelyről hajdani fotográfusok nem is álmodhattak, s ezzel együtt, hogy nyolcmilliárd fotós bolygója lettünk, sőt, már a mesterséges intelligencia is bármilyen imaginárius képet megalkot, generál, tökéletesen devalválódni látszik a kép mint művészet, mint emléktárgy, mint esemény. Mindez persze léha kijelentés a részemről, de eszerint a logika szerint viszont a botcsinálta kattintgatók, dilettánsok és a semmiről készült képek végeláthatatlan tömege mellett a valódi fotográfus, a valódi fotográfia hihetetlenül fölértékelődik. Csak meg kell találni, ki kell szitálni az értéktelen kavics- és homoktengerből. Bányász Anna képei pedig élesen csillannak ki ezen a rostán. Az idő mellett ne feledjük, hogy mindenekelőtt a látványról is szó van, vagy inkább a látásról, mintha a szem, a fotográfus szeme lenne sokkal inkább az a bizonyos objektív, az agyában megképződő látvány és kompozíció manifesztálódna a képen, s maga az eszköz, a masina, a gép csupán egyfajta protézis lenne, a materializálódás, a fordítás, a leképeződés elősegítője. A gyergyóújfalusi Bányász Anna képei saját, önfenntartó gazdaságukban készültek. Se népi giccs, se öncélú brutalitás, mégis látni ezeken a képeken valamiféle idillt, és tűpontos (éles fókuszú) realitást is. Romantizálást nem. Az idő mintha kontinuus lenne, kiterjedt, állandó, mint egy mező: a régi, paraszti világ rekvizitumai, az állatokkal való foglalatoskodás, a harmonikus együttélés a természettel, a vágy arra, hogy belesimuljunk abba a rendbe, amely már régen kivetett magából, vagy inkább mi magunk tagadtuk meg, s egy nyugodt és határozott válasz arra kérdésre, hogyan lehetne fenntarthatóan élni, mindez számomra jelen van ezeken a képeken. Ugyanaz a levegő, mint száz éve, s ugyanabban a levegőben állnak majd az utánunk jövők is száz év múlva. Ha odafigyelünk. Tehéntestek, tehéntájak. Egyszerre látni ezeken a képeken valamiféle bensőséges viszonyt és tiszteletteljes távolságtartást. A kék ég, s a mintázatok, ahogyan a hegytest, vagy inkább testhegy elterül, s valami olyan földet láttat, amely sohasem volt, mégis van, s így, ebből a point of viewból még nem látta senki, csak Bányász Anna, és most már mi is látjuk, és nem is tudjuk többé kiverni a fejünkből. Egy seb kékje. Nagyanyánk az udvaron, fényben és árnyékban. Nem a fotográfus nagyanyja, hanem a miénk. Mindegyikünké, hisz láttuk így valaha. Ott van. Emlékszünk rá. Most is van. A valószerűtlenül hosszú szempillák, valószerűtlenül szomorú szemek seprűi. Leírnám, hogy ezek a képek annak a külső szemlélő (a kép minden nézője) számára nem megközelíthető viszonynak az artikulációi, amelyet a fotográfus az állatokkal, a szarvasmarhákkal, tehenekkel ápol, de ez így pontatlan lenne. Egyrészt nem gondolom, hogy a fotó artikulál, inkább csaknem kíméletlenül kimerevít, s ez csiszolható aztán, másrészt e viszony alig átérezhető, és talán nem is cél ennek az
