Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 7-8. szám - Smid Róbert: A kifáradás lehetőségei – a fiatal líra néhány összefüggő nyomvonala napjainkban
154 korszakmegnevezéssel, értelmezési kerettel, olvasási ajánlattal. „Igen, ez meghívás párbeszédre.”8 – írják a kötet szerkesztői, s ezt készséggel elfogadom. Az aránytévesztés persze nem jelenti azt, hogy az előszó ne lenne alapos, gondolatébresztő és vitára hívó, mindettől függetlenül tűnik számomra indokolatlannak, hiszen mindenáron meg akar ágyazni elméletileg egy új irányzatnak, korszakfelfogásnak – tulajdonképpen a névadás kényszere érződik rajta, holott a gyűjtemény és a benne szereplő szövegek és szerzők egyáltalán nem szorulnak rá efféle körülbástyázásra. Az első fontos megállapítás szerint „[a] címtelen föld antológia szerzői elsősorban olyan szerzők, akiknek (irodalmi) szocializációjában nagymértékben játszott szerepet az erdélyi közeg az elmúlt évtizedben. Tehát olvasatunkban az antológiában szereplő költők erdélyi és kisebbségi szerzők.”9 A vonatkozó lábjegyzet pedig Balázs Imre Józsefnek arra az igen fontos megállapítására mutat, mely szerint az erdélyi irodalom fogalmába a Partium vagy a Bánság irodalma is beilleszthető, az eredetpont pedig 1918. Mint fokozatosan kiderül, szerzőink elutasítják a leegyszerűsítő dichotómiákat, utalnak Esterházyra (alany–állítmány vs. nép–nemzet), és elhatárolódnak attól, hogy csoportosulásról lenne szó – ez fontos és jogos. A bevezető gondolat utáni felvetések viszont már igencsak problematikusak. Az, miszerint itt voltaképpen egy többé-kevésbé egységes nemzedékről, vagy legalábbis nemzedéki érzületről lenne szó, még kevéssé problémás,10 mint ahogy az is elfogadhatónak tűnik, hogy érzékelhető valamilyen „jellegzetes érzékenység és logika”,11 ami szervezi ezt. Ez lenne a metamodern(izmus). Pár, a posztmodern problémáiról értekező szerző idézése (Selyem Zsuzsa, Borbély Szilárd, David Foster Wallace, Németh Zoltán, Lapis József) után fordul rá az előszó önmaga alapszövegére, Timotheus Vermeulen és Robin van den Akker (szintén) vitaindító tanulmányára, majd az abból levont következtetésekre, megállapításainak alkalmazására.12 „A számos felvetés közül a metamodernt tartjuk a legintegratívabbnak, mert nem csupán egy-egy adott művészeti ág, szövegtípus, politikai vagy esztétikai elköteleződés mentén igyekszik definiálni jelen léttapasztalatunkat, hanem egy▼ 8 André–Horváth 2020. 22. o. 9 I.m. 5–6. 10 Legalábbis Mannheim-i értelemben. „Míg a hasonló nemzedéki elhelyezkedés csak potencialitás, a nemzedéki összefüggés azáltal jön létre, hogy az azonos nemzedéki elhelyezkedésű egyének közös sorsban részesednek – s ezzel a vele járó, valamiképp egymással összefüggő tartalmakban is. E sorsközösségen belül jöhetnek azután létre a különös nemzedéki egységek . Ez utóbbiak már nemcsak különböző egyéneknek a közösen átélt, de más és másképp mutatkozó eseményösszefüggésben való többékevésbé közös részesedését jelentik, hanem a nemzedéki elhelyezkedésük folytán összekapcsolódó egyének egységes reagálását, hasonló értelmű együttrezgését és alakulását.” Mannheim Károly, A nemzedékek problémája . = Uő., Tudásszociológiai tanulmányok . Osiris Kiadó, Budapest, 2000. 235. 11 André–Horváth 2020. 7. 12 Az említett tanulmány teljes magyar fordítása jelen számunkban olvasható.
