Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)

2022 / 7-8. szám - Smid Róbert: A kifáradás lehetőségei – a fiatal líra néhány összefüggő nyomvonala napjainkban

149

De egyéb ambícióikat sem titkolják. Felhívják az olvasók figyelmét, hogy a kötetben szereplő versek olyan művek, „amelyeket nem érdekességképpen, esetleges egymásra kerülésük mentén kell olvasni, hanem a folyamatosan alakuló irodalom új irányba történő kibillentésének lenyomataiként”, amit akár egy új kánon kialakítására támasztott igény megnyilvánulásának is vélhetünk. Irodalmi hivatkozásaik során számos külhoni munka mellett néhány magyar szerző, mint Balázs Imre József, Selyem Zsuzsa, Németh Zoltán, Lapis József munkásságára is hivatkozva megjegyzik, hogy az antológia verseinek zömében „a nyelv anyagiságától a képiség és gondolatiság irányába fordul a figyelem”. Ehhez hozzátehetjük, hogy mivel a tematikákban érzékelhető kérdésfeltevések alapján a válogatás alkotóinak zömét a posztmodernen túl kell elhelyezni, ezért amennyiben a korra jellemző reflexióikban nyitottságuk, érzékenységük révén képesek a korszerűség kritériumainak megfelelni, s a kor kérdéseire reflektálni, a lírai beszédmódhoz való viszonyulásuk alapján megszólalásmódjuk nyelvi karakterét a metaforizációhoz való visszatérés effektusaként

detektálhatjuk. Poézisük episztemológiai struktúra

ként a modern utáni (posztmodern) és a jövőre nyitott, egy újfajta komolyságot felvonultató autenticizmus között oszcillál.

Ha mármost a metamodern autenticizmus megkülönböztető jegyé(ei)re kérdezünk rá, tanulmányukban többek között a következő szövegrészleteket olvashatjuk: „a metamodernizmus – mint érzelmi struktúra vagy kulturális logika – nem izolált vagy időszakos jelenségek, hanem a kortárs művészeti és kulturális termelés domináns olvasata”. „Az antológia szerzői számára az intertextualitás már nem feltétlenül szövegszervező elv, nem jellemző a paródia, igyekeznek újragondolni a formákhoz és a zeneiséghez való viszonyukat, megfigyelhető a vallomásosság felerősödése, de az irónia is gyakran metareflexíven működik. Tematikájukban is olyan kérdésfeltevések érzékelhetők, mint az (autofikciós) identitáskérdés, az ökológiai válság problémája, a társadalmi és szociális kérdésekhez való kapcsolódás, a szegregáció problematizálása, a személyesség lehetőségeinek boncolgatása, a történelemhez, illetve az örökölt hagyományokhoz” stb. való viszony. „A szövegekben gyakran érzékelhető, amint a test és a nyelv mintegy Möbiusz-szalagként egymásba íródnak, egymás kiterjesztései és meghosszabbításai lesznek...” „Ezek a sokszínű szerzői világok kölcsönösen hatnak egymásra, a kisebbségi, kelet-európai szorongás pedig közös tapasztalat”, írják, s még folytathatnánk.

Mivel esetünkben erdélyi, a magyar irodalom interetnikus közegben zajló fejleményéről van szó, figyelmünket a mindennek hátteréül szolgáló nemzetinemzetiségi adottságok sem kerülhetik el. Bár a bevezető tanulmányban történik utalás erre is, a verssé vált élmények sorában mindez csupán töredékesen jelenik meg. Ám ez önmagában még nem lenne kifogásolható, azonban ha a versekben a kelet-európai szorongás közös tapasztalatát feloldani óhajtó attitűd történelmi, szociális, habituális stb. feltételeit, mint aktív esztétikumképző elemek jelenlétét