Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 7-8. szám - Smid Róbert: A kifáradás lehetőségei – a fiatal líra néhány összefüggő nyomvonala napjainkban
143 Már maga a történeti pozíció végtelenül problémás. A szöveg hemzseg az – elsősorban nyelvi – anakronizmusoktól, össze nem illő történelmi markerektől. A háttérben húzódó, a dráma terébe be-betörő szociális katasztrófa a 2008-as gazdasági válság. Erre utalnak az állandó hitelproblémák, végső soron a gyár bezárása is. De kérdem akkor: miért beszélnek a szereplők úgy, mint egy századforduló korabeli népszínműben? Az olyan erőltetett népiességekért, mint a „testvéröcsém”, „mendegélek” „asszonynép”, vagy épp „fülemülehangú tengeri tehenem” a legkevésbé modoros operettszerző is odaadná a fél karját. És ismétlem: 2009-ben járunk – nem 100, hanem 13 évvel jelenünk előtt. Külön zavart okoz az is, amikor a szövegbe belekúsznak az egészen kortárs – ha nem egészen ifjúsági – nyelv interferenciái: „[...] a török meg így puskalövés nélkül szerezte meg a várat. De mármint ez nem is igazán baj [...] művészi szabadság meg minden ” (103.) – [kiemelések tőlem – L.D.]. A darab humorfaktora is nyelvi alapokon nyugszik. Ugyanis az olyan helyzetkomikumokon kívül, minthogy a melósok félig huszárnak öltözve randalíroznak a színpadon, a dráma visszatérő „humorforrása” a szereplők roncsolt nyelvhasználata. Ez általában azt jelenti, hogy a melósok a választékos köznyelv szavait használják, nyilvánvalóan rosszul. Kis ízelítő: „filozófiás”, „diszkréciós”, „homeopáciás”, „kultúrás”. Mindezzel nemcsak az a baj, hogy humornak primitív és kínos, vagy hogy ábrázolásként hiteltelen, hanem hogy a darab saját ambíciói alatt vágja ezzel a fát. A szöveg csúcspontjain ugyanis – ahogy az lenni szokott – feszített és intenzív monológok helyezkednek el, melyek valamiképp közvetítik a darab „mondanivalóját”. Ezzel csak az a baj, hogy azzal a korlátolt kódú nyelvvel, amit a darab a munkások megszólalásaiban színre visz, nyilvánvalóan képtelenség komplex állításokat megfogalmazni, akár a gazdasági világválság szociális hatásaival kapcsolatban, akár a magyar történelem ok-okozati viszonyairól. A darab mégis megpróbálkozik ezzel – nyilván azokat a közhelyeket újramondva, amelyek ezzel a regiszterrel egyáltalán elmondhatók: a magyarság lemaradottsága külső erők (törökök, osztrákok, oroszok stb.) következménye, amely a jelenben a bankok uralmával folytatódik. Persze a szöveg nem kínálja ezt az értelmezést minden eltávolító irónia nélkül: a megfejtést egy olyan valaki mondja el, aki közben az „Ámerikai Királyságról” beszél. A darab kudarca mégis ott jelentkezik igazán – és talán ez minden drámának abszolút kudarca –, mikor a szerző nem tudja elmondatni a szereplői nyelvén, amit akar, ezért „átveszi a szót”. Ez tisztán látszik azokban a helyzetekben, mikor a darab jelentésegésze szempontjából valami nagyon lényegeset, és ezért emelkedettet szólaltat meg valamelyik figura. Ilyen a szöveget záró nagymonológ is, melyből csak részletet idéznék: „GYŐZŐ: [...] Nem látjátok, [...] hogy bezúzott szilánkjainkból tíz, húsz, százötven év múlva új formát önt a történelem, és füstölgő, véres arcainkon büszkén viseljük sebhelyeinket száz életen át is. Nem látjátok, mekkora erő van a törékenyekben, hogy virágok nyílnak minden szem homokban, sorsok születnek városnyi kohókban, és hogy mi az
