Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 7-8. szám - Smid Róbert: A kifáradás lehetőségei – a fiatal líra néhány összefüggő nyomvonala napjainkban
144 átlátszóak, a maszknélküliek, már sosem szilárdulunk meg igazán?” (143.) Ezekben a megemelt pillanatokban, ugyanúgy, mint a kötet első drámájában, felerősödik a giccshatás, ami még talán elkerülhető lenne, ha ezt a poétikussá fényezett monológot nem az a Győző mondaná el, aki egy kedélyes, virtuskodó alkoholistává van sematizálva. Így viszont a szöveg nemcsak nyelvi, hanem jellem- és munkásábrázolásában is giccsbe hull. Nem beszéltem még a kötetben található két versről. Ezekkel, úgy vélem, ugyanaz a baj, mint a drámai szövegekkel: a szó egyszerre degradáló és egyszerre nemes értelmében kamaszosak . Kellerwesselt láthatólag szétfeszíti a közlésvágy, ami önmagában nem lenne gond, sőt erény; csak közben ez a felfokozott megnyilvánulni akarás azt eredményezi, hogy nagyon keveset sikerül elmondania. Bele-belekapunk dolgokba, de aztán a következő sor már megint másról beszél. Ez a diffúz szövegszervezés pedig megnehezíti a verstémákban való elmélyülést. Az első szövegben megjelenik a honvágy, hogy aztán a következő versszakban már azt olvassuk, hogy „vonz engem minden falragasz / és mondattöredék / a korrupt múlt és korrupt jelen / és minden utcanév” (7.). A jelen- és múlttapasztalattal a vers a későbbiekben nemigen kezd semmit, így ez és az ehhez hasonló versszakok szervetlennek, odavetettnek, esetlegesnek, tulajdonképpen feleslegesnek tűnnek. Ugyanez a kötetzáró versből: „aszfaltszürke galambok a galambszürke aszfalton / lovam, taposd el őket” (144.). A fenti sor a versegész szempontjából nemigen kap jelentést, és mivel a vers a nyelvjátékban rejlő autopoétikus potenciált sem aknázza ki, megmarad a szellemeskedés szintjén. Ráadásul, ahogy a drámákban, úgy Kellerwesselnek itt is sokszor „megszalad a tolla”: „mint fürtön lila, véreres banánok csüngnek gerincemen / a piócák”; „csillagok! / gyilkosaim! / vájjátok ki szemeim mögül ti az embriót” (145.). Ugyanakkor nem hiába használtam a kamaszosságra a „nemes” jelzőt. A tehetség ugyanis pályakezdő költők esetében sokszor éppen abból a kamaszosságból tud kicsillanni, aminek sajátja valamilyen megkapó, naiv közvetlenség, vagy problematikusabb, mégis lényeglátóbb szóval: őszinteség. Kellerwesselnek néhány helyen sikerül megpendíteni valami egyszerűen szívhez szólót: „hittem rég, hogy a csillagok / milliárdnyi reflektorok / mind csak engem világít / és menekülő útjaim” (144.); „az igazán jó könyveket sosem olvastam végig / az igazán jó történeteket sosem hittem el / a legeldugottabb dallamokat mindig meghallottam / a legszelídebb vágyakat egy életre megtartottam” (7.). Már csak ezért is kíváncsian várom Kellerwessel későbbi, már érettebb lírai munkáit. Na meg azért, mert igazat adok Kemény Istvánnak: Kellerwessel Klaus „ultrahagyományos” író – mondanivalója van. Ami több, mint amennyi rengeteg pályatársáról elmondható. (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2021)
