Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 7-8. szám - Smid Róbert: A kifáradás lehetőségei – a fiatal líra néhány összefüggő nyomvonala napjainkban
141 get. A dráma végére kifutó tragédia, melyben Leopold „lelövi” nemcsak Rubinit, hanem az őt játszó „színészt” is – na igen, megint az a kizökkentő idézőjel –, azért válik naivvá és nevetségessé, mert úgy próbálja a színpadról is kinyúló eszközökkel elhitetni a nézővel, hogy a halál, amit lát, az valóság, hogy közben mégiscsak nyilvánvaló marad: fikcióval van dolgunk. Félek leírni, de a fikciónak és a realitásnak – vagy ahogy régen mondták: a művészetnek és az életnek – ilyetén eggyé forrasztása csak úgy lehetne lehetséges, ha valaki valóban meghalna azon a színpadon. De mivel ez nyilvánvaló okok miatt lehetetlen, úgy érzem, jobb lett volna, ha a dráma megmarad a fikció körén belül – le lehet úgy is bontani a negyedik falat, hogy közben nem játsszuk azt, hogy itt most tényleg valós, amit látunk. De ha el is engedjük a szöveg metafiktív játékának problematikusságát, a darab az érzelmi bevonódást sem segíti igazán elő. A szöveg ambíciója szerint azonosulnunk kéne Leopolddal, aki nem szenvedheti, hogy egy olyan figura oltsa ki az életét, aki még csak nem is gyűlöli. Alapvetően érdekesnek és kellő feszültséggel rendelkezőnek találom az ötletet, azonban nehézzé teszi az empatizálást az, hogy a szöveg igyekszik Leopoldot már-már a komikum határáig elmenően gonosznak beállítani. A karakter nemcsak nyilvánvalóan a fehér felsőbbrendűségben hívő megátalkodott rasszista, aki cinikus egykedvűséggel nyilatkozik a húszmillió fekete megcsonkításáról, hanem sovén nacionalista is, és természetesen szexista. A szövegben ilyen mondatok hangzanak el Leopoldtól: „Nos, azok ott a lakosok, igen, a léceken. Integetnek. Csak neked. Nem akarták elhagyni a falujukat, illetve, lehet, hogy akarták, nem tudom. A tábornokaim szerintem már nem is kérdezik. Tudják a dolgukat.” (21.). A kegyéért egymást halálra tépő prostituáltakról így nyilatkozik: „Nők! Ezeknél már csak az olaszok a rosszabbak...” (16.) Ez a giccsig feszített ördögi gonoszság, ami leginkább a kora romantikus elbeszélő költeményekből és a hollywoodi akciófilmekből lehet ismerős, már önmagában érvénytelenné tud tenni egy alkotást – ott pedig végképp esztétikai kudarcba fullad, ahol a legkisebb részvétet is kéne éreznünk a morálisan ennyire elidegenített karakter felé. És ha már giccs: a darab hemzseg a kínosságig túltolt elemektől. Ez nem csak Leopold szájbarágós ábrázolásában jelenik meg,1 hanem a szöveg dramaturgiai megoldásaiban is. A darab végén a Leopold által folyamatosan megalázott, emberi méltóságától megfosztott cseléd, Pampuska egy afrikai szobrot visz ki a hátán, s közben háromszor is elejti azt. A jelenet didaktikusságig egyértelmű jelentése nyilvánvalóan az, hogy – ahogy mondani szokás – a „megalázottakat és megszo▼ 1 Kellerwessel tényleg mindent elkövet, hogy elhiggyük, itt legalább egy patás ördöggel van dolgunk. Leopold például a darab során egyszer sem hajlandó fennhangon kimondani azt, hogy „bennszülött”, gondolom azért, mert az nem eléggé degradáló a feketékre nézve. Illetve „örömét leli” abban, hogy „cigánykurvának” hívhatja roma származású alkalmi partnerét. Egy másik alkalommal pedig egy női hullát hajítanak az állati sorban tartott, folyamatosan földig alázott, kiéhezett Pampuska ágyába.
