Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 7-8. szám - Smid Róbert: A kifáradás lehetőségei – a fiatal líra néhány összefüggő nyomvonala napjainkban
140 lémája, hogy az egész merényletes történet pátosztalan és banális: Rubini nem olthatatlan gyűlöletétől és morális felháborodásából röpíti a golyót a király fejébe, hanem nevetségesen kicsinyes „szerelmi” indokból. Rubininek ugyanis az égegyadta világon semmi baja a királyokkal, de még úgy általánosságban a fennálló világrenddel sem: „RUBINI: Ezekben a levelekben sokat célozgatott bizonyos anarchista mozgalmakra, és bár én rendszerető ember vagyok, és a királyokkal sincs problémám, de meguntam ezeket az átlátszó célozgatásokat, és végül beléptem egybe.” (20.) Rubini azért lép be egy anarchista szervezetbe, és vállalja egy vezető európai monarcha megölését, hogy kielégítse a jegyese fennálló renddel szembeni irracionális gyűlöletét, aki – és itt jön a csavar – Leopold személyében valójában a kispolgári – természetesen mi más, mint – hivatalnok apját gyűlöli. Ha még el is fogadjuk Rubini motivációját hitelesnek, és szemet hunyunk a láthatóan árnyaltnak szánt „balos kiscsaj apakomplexussal” közhely felett, a Leopold által megképzett metakonfliktus akkor sem működik. Egyrészt az a kauzális szükségszerűség, amiről Leopoldon keresztül a darab beszél, egyszerűen nem létezik. II. Leopold királyt ugyanis a valóságban nem lőtte le Gennaro Rubino 1859-ben született olasz anarchista. Tüzet nyitott ugyan a királyi családot vivő autóra, de a merényletnek semmi hatása nem volt azon túl, hogy Rubinót élete végéig lecsukták. Persze félreértés ne essék, nem azt állítom, hogy egy fikciós műben nem lehet eltérni a történeti valóságtól, csak arról beszélek, hogy ezzel a darab a saját maga által megkreált logikát gáncsolja el, hisz mivel Leopold király nem halt meg 1902. november 15-én, nem beszélhet az őt referenciálisan megidéző karakter történelmi determinizmusról, hisz egyszerűen nem az történt, amit problematizál (és ha már történelmi realitás: a darabban előreutalás formájában megjelenő beszéd mint gyilkossági helyszín sem stimmel: Leopoldot elhunyt felesége megemlékezéséről hazafele menet érte a merényletkísérlet). De ha azt mondjuk, hogy kezeljük a szöveget „tisztán irodalmilag” – vagy ahogy ma mondani szokás: „poétikailag” –, akkor sem működik igazán. Mert Leopold nem lehet annak a szövegnek a rabja, amit a szöveg világán belül – és a fikció szerint azon kívül is – felülír, vagy még inkább ő maga hoz létre. Hisz nincs egy olyan Kellerwessel-szöveget megelőző instancia – sem történelmi, sem irodalmi –, ami Leopoldot a szerepébe kényszerítené. Hamlet karaktere érezheti magát a fikció rabjának, hiszen egy több száz éves fajsúlyú irodalmi hagyomány kényszeríti azzá, ami – de Leopold épp a szövegben írja felül a saját, éppen megképződő hagyományát. Nem csoda, ha kritikám olvasója jelenleg megzavarodva érzi magát: a metafikció tükörtermébe értünk, ahol már alig-alig tudható, mi az, ami tükröződik, és mi az, ami tükörkép. Kellerwessel drámája éppen azt példázza kiválóan, miért is veszélyes metafiktív szöveget írni. Merthogy nem lehet a valóság és a fikció szintjét nivellálni úgy, hogy közben fenn is tartsuk az ezek közti különbsé-
