Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 1. szám - Orosz István: Emlékek apámról XIII.
93 volt a farmernadrággal. Válltömés. Hózentráger. Nyakkendő. Sosem tanultam meg nyakkendőt kötni, igaz, nem is nagyon viseltem. Van néhány nyakkendőm (három), amelyeket még ő kötött meg. Rajtam. Ezeket hordom, ha nagyon kell. Meglazítom, kibújok belőlük, aztán, ha szükséges, vissza. Esküvő, keresztelő, Munkácsy-díj, temetés... A temetést most nem fogom megírni. Még nem. Gyakran álmodom vele, de csak ritkán tudom felidézni, hogy mit. Az utolsóban, amit félálomban sikerült lejegyeznem az ágy mellé készített lapra, mielőtt törlődött volna, együtt szerepeltek. Apu és Anyu. Valami színházi előadást néztünk, a feleségemmel voltam vagy a húgommal, azt hiszem, inkább vele. Nem tudom, mit játszottak, Shakespeare-t, vagy a Bánk bánt, mindegy, valami komoly és hagyományos darab ment a kecskeméti színházban. Telt ház lehetett, mert fönt a kakasülőn kaptunk csak helyet. A szünetben lementünk a büfébe, ismerősökkel találkoztunk, osztálytársak, barátok. Jól elbeszélgettük az időt, már csöngettek, amikor visszakaptattunk az emeletre. A helyünkön már ültek. Odaérve derült ki, apám és anyám ült ott. Sajnálkozva tárták szét a kezüket, jelezve, hogy az ő jegyük is ugyanoda szól. Noha álmodtam, azt azért pontosan tudtam, hogy halottak, és valahogy azt is, hogy a halál különleges jogokat adott nekik. Megtehetik, hogy elfoglalják a helyünket. Lassan elkezdtek halványulni a nézőtéri fények. Tehetetlenül vártuk, mi lesz a sorsunk.
