Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 7-8. szám - Smid Róbert: A kifáradás lehetőségei – a fiatal líra néhány összefüggő nyomvonala napjainkban
102 vrch (770 m) című versben is meghatározó szerepet játszik, amikor azon túl, hogy az „auktodidakta lomb” kifejezéssel a szöveg rájátszik Nemes Nagy Ágnes ismert Fák című versére („Tanulni kell. A téli fákat.”), megint csak organikus kapcsolatot épít ki a beszéd tárgya és a beszéd között úgy, hogy előbbi az utóbbira hatással van: „a többi odafönt suttogás, levélzaj, függő beszéd, adminisztráció.” – a beszéd ugyanúgy függ, mint ahogy a levél a fán. Az „a suttogás érdessége, hűvöse, amint lassabban jár / a levegő körülötte” sorokban pedig az érdességet épp az a megint csak Nemes Nagytól, illetve József Attilától ismert kikristályosodott atmoszféra, a vágó, karcoló levegő biztosítja, amely nekifeszül a „párnázott ujjbegyek”-nek, melyek „átfu[tják] újra e sorokat”. Tehát a nyelvnek a megszólaló és környezete közötti (ellentét, vagy ahogy Makárynál láttuk, erő–ellenerő viszonyában történő) átkötése révén egyben a saját magára való visszautalása („átfussák újra e sorokat”) történik meg Korpa kötetében. Ennek a mozgásnak markánsabb fiziologizálódását, a nyelvi és a fizikai jelenségek közötti átjárhatóságot, az egyik törvényeinek a másikra ráolvasását látjuk Szabó Marcell A zseb vallási karaktere című kötetében. A beszéd és az artikuláció szüntelen mozgásként tételeződik nála: fizikai szinten az izmoktól a levegő rezgéseiig, nyelvileg pedig annak dinamikájaként, ahogy a szavak a jelentéstágulásuknak köszönhetően vagy az alakjuk révén újabb szavakat hívnak elő. Ez pedig ahhoz is vezet, hogy miközben egyre jobban kezdjük érteni Szabó versnyelvi logikáját, kiismerni lírai kombinatorikáját, annál inkább elbizonytalanodunk azon valóság tekintetében, amelynek pontos és aprólékos leírását nyújtja a szövegével. Amikor például megteszi azt a megállapítást, hogy „[a] száj járása, / röpte vagy dologtalansága éppoly árulkodó / tulajdonosára nézve, mint a ráfüggesztett, / megbűvölt szempár, mely az élő visszajelzéseit / betűzi ki”, akkor itt nemcsak a „dologtalan” szó valamennyi jelentése aktivizálódik, nem pusztán a beszéd írásos érzékelése mint fordítói aktus (a száj beszédének kibetűzése) kerül előtérbe, de egyáltalában az az eldönthetetlenség is, hogy olyan értelemben függesztődik a szájra a szem, mint hogy valaki figyel a másikra, vagy inkább arról van szó, hogy egy arc kezd kirajzolódni, és a szempár a száj felett helyezkedik el. Nem mellesleg később a szem egy másik alakjában van ott az a lángolás, amelyet a száj fuvallata olt ki, ezzel – mivel az úgy tartalmazza a szemetet, ahogy a „szemét” szó a szemet – végső soron önmagát felszámolva, miközben a beszéd és az írás ismét összekapcsolódnak: „a száj tölteléke – parázsló szemét! / forró pernye! – még elolvasható, de kimondani / már nincs mivel.” Ezzel pedig sajátos szinesztéziákat is képes alkotni a szöveg, valahányszor a szem és a hangképző szervek viszonyát ismét csak a nyelvi panelek mentén közelíti meg: „Mégis, a kép, / ha így megérintik, újra lobog , vagy bólint / mint a tüzértiszt, ha saját torkát kapja / szembe ” (kiemelések tőlem – S. R.). A kötet a nyelv úgynevezett anyagiságai révén szervezi a megszólalásra koncentráló analitikus beszédét, vagyis a nem primer módon jelentéses beszédtényezőkre hagyatko-
