Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 7-8. szám - Smid Róbert: A kifáradás lehetőségei – a fiatal líra néhány összefüggő nyomvonala napjainkban
103 zik – mint amilyen a hangzás vagy a hangulat –, amikor magáról a nyelvi mozgásokról beszél, így pedig állandó öntükrözésben leledzik ez a líra. Tehát Szabó nem pusztán fizikalizálja a nyelvet azzal, hogy a szájon keresztül például az emésztéssel hozza összefüggésbe, hanem ezzel párhuzamosan ezt a beszélőszervekre alapozott metonimikus kapcsolatot beszéd és étkezés, (szó)termelés és fogyasztás között vissza is vezeti a nyelvi figurációba azzal, hogy a mondanivaló megemésztéséről szóló asszociáció megjelenik a szövegben. A hangképzőszervek ilyetén beépülése a nyelvbe, illetve a színre vitele annak, ahogyan a vers a megszólalás verbális és fiziológiai eredetére, az artikuláció folyamatára képes reflexióval bírni, megjelenik Székely Örs debütkötetében is. A dip tichon című ikervers bika darabjában egy kínzóeszköz révén az azzal összeolvadva hangszerré alakított test preparációját kísérhetjük figyelemmel; Phalarisz kínzóeszközének mesterkéltsége ellenére viszont az olyan folyamatok, mint a kicsapódás vagy a burjánzás nemcsak természetesként és irányíthatatlanként, hanem a fizikaikémiai törvényszerűségeket követve válnak érzékelhetőkké. A bikában megbomló test átalakulását a versnyelv egyrészt instrumentalizálhatatlanként hivatkozza; a bika nem hangot ad ki, mint a hangszer, hanem elnyeli a tartalmazott testnek azt a sikolyát, amely a párversben a szervi folyamatok külső indexeként szolgált: „a kifelé sípokká burjánzó curvatura, mely a hangot hordozza, és elnyeli, ha fújják”. Ennyiben a hangszer metafigurája a természeti folyamatok rögzí tésének, amikor a nyelv olyan metonímia alapú trópusokkal dolgozik, mint a Korpánál említett onomatopoeia, vagy amikor ikonikus hasonlóságra épít (tehát hogy a hangszer alapanyaga, legyen szó fáról vagy az emberi testről, miként visszhangzik a hangszer hangjában). Másrészt viszont a szöveg nem képes nem instrumentumként (hangszer értelemben is) leírni ezt a kínzás végére már elkülöníthetetlen két testet mint csövek és sípok mechanikus rendszerét. Ugyanígy nem tudja ez a fiatal lírai beszédmód elkerülni azokat a katakréziseket, amelyek – akárcsak Makárynál – az emberi test és környezete viszonyában a szerveket a nyelvi motiváltság organikussága és a tapasztalati kapcsolat anorganikussága között állítják elő a versbeszédben. Ha fentebb látszólag deszubjektivizáló versbeszédről van szó, akkor Bék Timur Aszterión jából nyilvánvaló, hogy ez a poétikai vonulat tulajdonképpen a szubjektumot a maga disszeminációjában mutatja fel. Bék kötetében sajátos hermetizmussal találja szemben magát az olvasó, hiszen miközben a költemények profetikus-apokaliptikus atmoszférateremtéssel dolgoznak, a múlt és a jövő elkülöníthetetlensége arra enged következtetni, hogy a szubjektum belső terének jelenidejűsége alkotja azt az időhorizontot, amelyben a történések végbe mennek. Ennek a zárt rendszernek a lenyomataivá válva, a versek leginkább azt az érzést erősítik a befogadóban, hogy a szubjektumon kívül semmi nem létezik, totális és befejezett az elhagyatottsága. Nem véletlen, hogy az Elképzelt rend által látszólag megképzett külső-belső szembenállást a zárlatban egy olyan szinesztézia szub-
