Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 7-8. szám - Télffy Ármin: Kifejezéstelen hiány (Az elektív affinitás poétikája Áfra János Rítus című kötetének példáján)
89 rozódnak / pedig mögöttük senki. Megtéped szélüket, / jeleket hagysz a visszatérés perceire, / melyek aztán sosem kerülnek elő”. Áfra János itt a leegyszerűsítő jelhagyás paradoxonára reflektál. A reduktív jelek nem segítenek eligazodni a komplexitás világában. A komplexitás kizárására szolgálnak, ugyanis a leegyszerűsítés révén átláthatóvá, kontrollálhatóvá, könnyen előre jelezhetővé és érthetővé tesszük az életünket mind magunk, mind pedig mások számára. Valójában önmagunk megértése, illetve a másokkal való kommunikáció szándéka miatt kedveljük a világos kategóriákat. „Az ágens olyan címkékkel látja el tendenciáit, mintha azokat explicite reprezentált célok vezérelnék – akciótervek –, s nem pedig számos jelölt közötti összjáték eredményeként létrejövő akció-tendenciákról lenne szó.” 29 Miután összeáll ez a leegyszerűsítő címkerendszer, úgy tekint rá, mintha világos, egyértelmű célokra irányulna a cselekvése, amelyeket a címkerendszerből kinyert előzetes terv alapján hajt végre. A kommunikáció sikere érdekében leegyszerűsített karaktermenüt készít, amelyből a kommunikációs partnerek választhatnak, „majd saját alkotása bizonyos értelemben magával ragadja”.30 A költészet ezeknek a sematikus, olykor öncsaló lineáris önolvasatoknak lehet az ellenszere. Amikor a versbeszélő felgyújtja a függönyrendszert, akkor előhívja a dionüszoszi rombolást, fájdalmat, hogy megszülessen az apollóni és a dionüszoszi elektív affinitásából emergálódó autentikus személy. „Aztán örökké fokozódó éhséged elunva / felégeted magad körül a leplek / lélegző hálózatát, hogy lyukat üss végre / futótűzzel az örök körbejárás labirintusán. / Most pont itt vagy, az utolsó teremben, / a plafon szakadását lehunyt szemmel várod, / s már éreznéd a perzselő bőr szagát, / ha tudatodat nem nyomná el a fájdalom.” (Az ismétlődés folyosói ) Értelmezésem szerint Áfra János Nietzsché-nek a lineáris önolvasatok inautentikusságá t hirdető görögségképére festi rá a saját, nem lineáris olvasatot kínáló affordanciáit. Nietzsche szerint „a görögség egyszeriben nem a humanista önáltatás hű tükre volt már, és már nem nyújtott biztosítékot a civil mércéhez és a művelt polgár derűjéhez”. 31 Szerinte az individuum őszinteségre (sincerity) épülő létmódja feloldódik a numinózus (isteni) és az animális (állati) harcában. „Személytelen erők törtek be a személyiség kialakult formájába, s a személyiséget sivár és pillanatnyi energiák csataterévé és a világ névtelen erőinek szócsövévé tették.”32 Nietzsche korának klasszika-filológiáját mint a „személyiség humanista kul tuszának” intézményesen legitimáló alapzatát támadja. A kultúra régészeként nem valamifajta proto-pszichoanalitikus eredményre jut, hanem „a szubjektumot onto▼ 29 Dennett, Daniel C., Micsoda elmék , Kulturtrade, Budapest, 1996, 131. 30 Uo. 31 Sloterdijk, Peter, A gondolkodó a színpadon. A Jó Hír megjavításáról. Nietzsche-tanulmányok, Helikon, Budapest, 2001, 38. 32 Uo.
