Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 6. szám - Papp István: Népi kommunisták Erdélyben (Főcze János: A Madosz)
123 alapján írott kötetében a két világháború közötti korszak sokáig nagy becsben tartott, majd mára szinte elfeledett politikai pártját, a Romániai Magyar Dolgozók Szövetségét mutatja be. A szerző a bevezetésben egyértelműen tisztázza, hogy munkája nem valamiféle emlékezetpolitikai alkotás kíván lenni, amely kiválogatja mi használható az erdélyi magyar baloldali múlt lomtárából, s mi nem. „E könyv semmi ilyesmire nem vállalkozhat. Amire viszont igen: a történelemtudomány módszereit felhasználva és a forráskritika eszközével felvértezve a lehetőségekhez képest feltárni a két világháború közötti romániai magyar baloldal személyes és közösségi történeteit, figyelve a korszak sajátosságaira és az utólagos – sokszor akaratlan – torzításokra.” (8.) E rendkívül érett és fegyelmezett történetírói szemlélet nem csupán vágyott célkitűzés maradt, hanem következetesen érvényesített cselekvés is. Bár pályája elején álló kollégáról van szó, Főcze János – ahogy mondani szokás – korát meghazudtoló önmérséklettel, igényesen megformált mondatokkal, gondos mérlegelés után készítette el időtálló, s minden bizonnyal referenciaponttá váló monográfiáját a Madosz históriájáról. A kötet szerkezete világos és jól követhető. A historiográfiai áttekintés úgy összegzi a Madoszról szóló értékeléseket, elsősorban az egykori szereplők önlegitimáló visszatekintéseit, majd a romániai rendszerváltást követően emlékezeti ingajárást, amikor a szervezet, s a belőle született Magyar Népi Szövetség megítélése a bírálatok kereszttüzébe került, hogy nem vívja meg még egyszer a múlt harcait, s nem kíván igazságot tenni minden áron. Bányai László, Balogh Edgár vagy Gáll Ernő esetében tisztában van az elbeszélői pozíciókból adódó sajátosságokkal, magyarán azzal, hogy az 1956 utáni romániai államhatalom, ezen belül a magyar közösség különböző rendű-rangú vezetői igyekeztek saját küldetésüket/szerepüket a történelem magyarázó erejével aládúcolni. Főcze János részletezi a könyv alapjául szolgáló forrásanyagot is. A Madosz esetében a működésre vonatkozó bürokratikus iratanyag nem utolsósorban a szervezet konspiratív jellege miatt töredékes, így részben a román hatalmi szervek, ezen belül a politikai rendőrség aktáira, a magyar diplomácia beszámolóira, illetve visszaemlékezésekre, interjúkra támaszkodik, valamint a két világháború közötti változatos és izgalmas erdélyi sajtóra. A szöveg sosem válik unalmas párttörténetté, a baloldali frakcióharcok követhetetlen szövevényévé, amely bizony gyakori csapda a kommunista pártok históriája esetében. Miért érdemes a figyelmünkre a Magyar Dolgozók Országos Szövetsége, amely voltaképpen 1934 és 1940 között létezett a nyilvános romániai politikai térben, aktív tagsága néhány száz főt tett ki, szavazói legjobb esetben is csupán néhány tízezren voltak, a parlamentbe kerüléstől messze állott? Adódna a könnyű csábítás, hogy visszafelé olvassuk a történelmet, magyarán azért szemléljük különös gondossággal a Madoszt, mert vezetői, tagjai közül sokan az 1945 utáni erdélyi/
