Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 6. szám - Owaimer Oliver: Mer' az egész bio (Závada Péter: Gondoskodás)
114 drámájának előadásváltozatában a színészek arcán is megjelent, a színpadi jelenlét okozta konszenzusos jelentésteremtés és az abból következő kényszerű identifikálódás összefüggéseit problematizálva. A védőborító levehető, így a kötet külseje – melynek montázselemei leginkább az első ciklust és a későbbi Jákób című verset idézik meg – már nem tartalmazza az említett identifikáló adatokat. Pontosabban szólva, csak bizonyos fénytörésben olvasható el a könyv grafikájába beleolvadó, a dombornyomott írás miatt észlelhető szerzői név és könyvcím. Mindez utal a kötet gondolati alapvetéseire és poétikai megoldásaira is: a világban való eleve benne-lét heideggeri fogalmára, a szemlélt valóság és a szemlélő közötti létmódbeli különállóság elvi fenntarthatatlanságára s a lírai elbeszélő elszemélytelenedett pozíciójára, amely egyfajta külvilággal való azonosulásként, beolvadásként, más szempontból inkább a nagy, egész és összefüggő létezésből való halovány kitűnésként, finom „kidomborodásként” jelenik meg a kötetben. A Gondoskodás versei elsősorban a lírai beszélő jelenléte (holléte), valamint a külvilággal való viszonya alapján közelíthetők meg. A kötet hat ciklusból áll, melyek lágyabb és erősebb tematikai és/vagy formai jegyek alapján különíthetők el egymástól. Az első, Gótika című ciklus még egy zárt szubjektumkonstrukciót tételez, amelynek a környezethez való viszonya tárgyiasító, kolonizáló jellegű (volt). „Az egykori birtokon, juharfák alatt / körém gyűlnek mind a címerállatok. [...] / Valaha pórázon sétáltattam kedvenceimet, / a teraszon gőgös pávák irizáltak.” (Április eldurvul, 7) A versek fő szövegszervező elve a metafora és az allegória, melyek segítségével a lírai beszélő a világ jelenségeit önmaga értelmezésére, körülírására használja. A leírt terek a lírai én belső világának metaforikus leképeződéseként értelmezhetők. Ahogy a ciklus címe is jelzi, egy középkorból merített, olykor pszichoanalitikus olvasatra is lehetőséget kínáló motívumrendszer (bástyák, erődök, kastélyok, címerállatok) működteti a szövegeket, melyek a (belső) rend, az én zártságát és biztonságát, a hierarchia stabilitását (pontosabban annak vágyát) példázzák: „Körvonalaim elhagynak. Hűtlenségük / fölkészít a trónviszályra. / Bár a kudarcnak tulajdonképpen semmi előjele, / a trónviszály lehetősége már maga a kudarc.” (Erőd , 10) A beszélő igyekszik fenntartani az én uralhatóságának és szuverenitásának illúzióját, a kint és bent oppozícióját, azonban maga is érzékeli az egocentrikus önértelmezése korlátait: személyisége zártságát bizonytalannak találja, s középpontjában hiányt, éhséget érez. A ciklust lezáró és összegző – a szerző könnyűzenei munkásságával is kapcsolatot teremtő – Kastély című vers utolsó sorai így szólnak: „A kastély attól kastély, hogy egyedül van. / Szobáit egy megszelídített hiány lakja. / A másoktól való távolság tartja egyben, / nekifeszül falainak.” (14) A beláthatatlan sokértelműséget leegyszerűsítő, ezáltal a kontingencia érzetét feloldó allegorikus jelentésteremtést a belső szubsztanciának, valamint a logosz elérésének a vágya működteti – ez az egyféle jelentésre való (reménytelen) törekvés
