Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 6. szám - Owaimer Oliver: Mer' az egész bio (Závada Péter: Gondoskodás)
115 teremti a hierarchiát:3 „A szemöldökkövön felirat. / Nem értem, és ez a hatalomnak előny. / Minden szava behelyettesíthető. / Mire kibetűzöm, mást jelent.” (Az allegória természetéről – 12) A szerteágazó motívumkészletű, a Roncs szélárnyékban verseire hasonlító 4 Só és faggyú-ciklust az Érkezés nyitja meg, mely rögtön rávilágít a gondolatiperspektivikus elmozdulásokra. Érzékletes, ahogy a korábban központi szerepet játszó medievális épületmotívum átalakul, s a benne megjelenő látszólag stabil és hierarchikus viszonyrendszer bizonytalanná és kiismerhetetlenné válik: „Az istállóból lett nyári konyha / melegét már a csontjaidban érzed, / de itt nem tudni, ki főz, a leves hideg, / és te túl megengedő voltál a sót / és a faggyút illetően.” (17) Ebben a ciklusban a korábbi zárt én-konstrukció felfüggesztődik és a különböző történelmi és természeti örökségek erőterében konstruálódik újra. A szubjektum heterogenitását, fluiditását, nyitottságát – kapcsolódva a borítóhoz – különböző domború jelenségek: árapályszigetek, dagálykúpok, nádas berkek, arabeszkek mutatják meg. „Nem tudjuk, ki taposta ki helyettünk lábnyomainkat / a dagály csíkozta part fövenyén.” (Dombormű , 21) E képek azonban nem a lírai én és a külvilág közötti hasonlóságot tételezik, hiszen az elszemélytelenedett én perspektívájában a kint és a bent összeolvad. Nem véletlen, hogy a test határai és a megismeréshez szükséges határátlépés lehetőségei is szóba kerülnek például a Miasszonyunk sárkányai című vers pikkelymotívuma által, vagy az A szemek rezervátuma záró soraiban: „a szakadékot a korlátban látom megnyílni.” (24) Az allegorikus szövegszerveződés helyett a metonímiák és a szinesztéziák dominálnak, mivel a tárgyi környezet már nem az én kivetüléseként van jelen, hanem a lírai beszélő a dolgokat a maguk lényegében, elnem rejtettségükben igyekszik megismerni. A perspektívák megsokszorozódnak, így a tárgyak teljességükben, oldalaik együttes érvényesülésében láthatók: „De mikor az alma / felém eső oldalát nézem, az egész almára gondolok, milyen barna / és ütődött lehet a hátulja, milyen jóvátehetetlen a távolabbi héj.” (Távolabbi héj, 20) „A ferde térkövek más-más irányba szórják a fényt: / tükörcserepek egy szitakötő összetett szemében.” (Costa Calma , 22) ▼ 3 Mindez rokonítható Friedrich Nietzsche szubjektumfelfogásával, amely tagadja az önazonos szubjektum és a vele szembenálló objektív valóság létét, s a kettejük közötti alárendelt viszonyt. Emellett megidézheti Jean-François Lyotard posztmodernitás-definícióját is, mely a posztmodernitás újszerűségét annak detotalizáló szemléletében látja. A ciklusban csupán egyszer szereplő, de az egész verscsoportot meghatározó mítosz szerepét pedig Hans Blumenberg mítoszfogalma világíthatja meg, amely szerint a rettenet tapasztalatát a költészettel feloldó ősi mítoszok ereje éppen a többféle jelentést megengedő kötetlenségében rejlett, így soha nem válhattak normatívává, hitvallássá. Tehát a filozófia és a kereszténység erősen félreértette a mítoszt, amikor allegorizálta, s metafizikai törekvései előzményének tette meg, vagy amikor – komolyan véve ellentmondásait – vetélytársat látott benne. 4 Nemcsak a motívumrendszer mutat szoros azonosságokat, olykor különböző szóalkotások is ismerősen csengenek. Például az előző kötetben megjelent „kórházzöld szék” a Karaván című versben „vállalkozózöld kanapé” formájában köszön vissza.
