Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 6. szám - Murzsa Tímea: A festés mint messianisztikus tett (Pap Károly: A nyolcadik stáció)
87 útján. Lichtmann Tamás ezt a szeretetelvű tanítás csődjeként értelmezi,86 azonban véleményem szerint arról van szó, hogy Leviát vállalja tettének következményét, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy többé nem kapcsolódhat az emberekhez. Továbbá saját művészetfelfogása szerint elbukott, hiszen nem tudta megtalálni a szeretetet magában a bíró felé, és megfesteni őt Krisztus arcában. Talán, ha ez sikerült volna, Kanitz nem a katonában ismerte volna föl magát, és így elkerülhető lett volna a végzetes tragédia. A Krisztus-kép így azonban „gyáva árulásból, magát és másokat ámító alamizsnálkodásból, szegény, dohos vénasszonyok könyörgéséből, erdőre vágyakozásból, s még ki tudja, mi mindenből született, csak úgy nem, ahogy kellett volna...”.87 Ezt erősíti, hogy Bottyán beszámolója alapján egy újabb „Leviát” tűnik fel az Arábia kávéházban, ahol korábban Leviát dolgozott. Elképzelhető, hogy az „új Leviát” már meg tudja találni a szeretetet magában: „Két Leviát sok a szegény filisztereknek. S minthogy [az „eredeti” Leviátot] Krisztus urunknál kitoloncolták, most már nincs más hátra, mint az erdő meg a csókák...”88 Ez a gondolat még messzebb vezethet minket: Pap Károly életművében a szeretetelvűség eszméjét kívánta megvalósítani. Azonban, ha megvizsgáljuk az absztrakt szerző pozícióját A nyolcadik stáci óban, azt láthatjuk, hogy ebben a regényben, akárcsak az Azarel ben, nem tudja a szeretet elvét alkalmazni minden megalkotott figurájával szemben. Kanitz főbíró alakja ugyanis a történetmondás során úgy ábrázolódik, hogy egyedül ellenszenvet kelt az olvasóban, szeretetet nem. Az absztrakt szerző tehát hasonló kudarcot vall, mint Leviát. ▼ 86 „Nem a művész csődjéről van szó, hanem a szeretet krisztusi példázatának lehetetlenségéről”. Lichtmann, Az igazságkereső, 243–244. 87 Pap, A nyolcadik stáció, 98. 88 Uo., 129.
