Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)

2022 / 6. szám - Lengyel András: Az értelmiségivé válás cselédlépcsőjén II.

49

akit mint „anarchistát”, aki – a vád jellemző képzettársítása szerint – „bordélyt akar csinálni a kollégiumból”, a Kádár-irodán is följelentették, vegzálták.)

Az 1972/73-as tanév (utolsó évem a főiskolán) egyébként is meglehetősen lefoglalt. Szakdolgozat, hospitálások, gyakorlótanítások (a tanítási gyakorló hónapom Békéscsabán, régi iskolámban telt), vizsgák s államvizsgák sorjáztak. S közben, ha nem is mellékesen, de minden fölhajtást kerülve, meg is nősültem. Az esküvőt 1973. március 1-én tartottuk, a szegedi városházán. A hivatalos szereplőkön (anyakönyvvezető stb.) kívül négyen voltunk. Én és leendő feleségem, s két tanú: Romsics Ignác s párja, Pintér Éva. Óráról érkeztünk mindannyian, Ignác egy csokor hóvirágot is hozott. A szülők egyik részről sem voltak jelen. Este a Szövő utcai albérletemben ünnepeltük meg a nagy napot, néhány baráttal, minden trakta nélkül. (Azt hiszem, virslit ettünk, mustárral.) Még mindketten hallgatók voltunk, én már közel a végzéshez, feleségem azonban még csak a harmadik évét végezte akkor. Közös otthonunk az én addigi albérleti szobám lett (Szövő u. 22.), szüleim egyelőre még támogattak, de addig, amíg állásom nem lett, nem éltünk könnyen. Izgalmas periódus indult ekkor, „hősi” időszak.

6

Akkoriban már több-kevesebb rendszerességgel publikáltam, egy hosszabb tanulmányom megjelenés előtt állt az Irodalomtörténetben (reménykedve vártam), s már eldőlt, Szegeden maradok. Az a kulturális infrastruktúra ugyanis, ami itt megvolt, s Csabán hiányzott, ahhoz, amit csinálni akartam, föltétlenül kellett. Nagy könyvtárak nélkül s ösztönző közeg híján az a fajta kutatómunka, amely engem vonzott, s amelyet művelni akartam, elképzelhetetlen volt. S maga Szeged is kellemes arcát mutatta felém. Nem lettem még „igazi” szegedi, de érdekelt a helyi kulturális hagyomány. Az irodalmi múlt akkor már klasz

szikusnak számító alakjait, Tömörkénytől Juhász Gyulán át Radnótiig, a konvencionális oktatás is számon tartotta, az ő nevük valamiképpen „mindenki” fejében Szegedhez (Szegedhez is) kapcsolódott – nem kellett különösebben nagy és speciális műveltség ahhoz, hogy a város e nagyjai „képben legyenek”. Ráadásul az akkori helyi lap, amelyet több-kevesebb rendszerességgel én is olvastam, a Délmagyarország, hétvégi számaiban rendszeresen közölt olyan cikkeket, ame

lyek a helyi hagyomány egy-egy fontos eseményét vagy vonatkozását, köztük írók „viselt dolgait” is bemutatták. E cikkek javát Péter László írta, s az ő írásai kitűnően éltek a hírlapi közegben. Pontosak, tárgyszerűek voltak, jól megírva, a nem szakértő számára is könnyen befogadhatóan. Az az egyszerre filológiai és publicisztikai műfaj, amit ő az évtizedek során kialakított magának, s együtt már akkor is hatalmas szövegkorpuszt alkotott, nemcsak a helyi hagyomány gazdagságát volt képes érzékeltetni, de egyben a „szegediség” ügyét is szolgálta.