Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)

2022 / 6. szám - Lengyel András: Az értelmiségivé válás cselédlépcsőjén II.

47

„téóra”, az osztályvezető, Elek József üzent értem. Szobájában egy állambiztonsági tiszt, egy fiatal főhadnagy várt rám, mondván, beszélni akar velem. Meglepődtem, de szerencsére gyorsan kapcsoltam, s a beszélgetést, amelyet a tiszt, mint rájöttem, beszervezésem felé próbálta terelni, én – ösztönszerűen – a politikai általánosságok, az absztrakt kérdések irányába vittem el. Hogy vannak ügynökök, s hogy ilyenek a hallgatók közt is akadnak, tudtam, magunk közt, bizalmas társaságban erről olykor szó is esett. Mindez azonban addig igazában megfoghatatlan volt számomra, létük valahol a létezés és a legendárium közt helyezkedett el. Most, egyik pillanatról a másikra, ez kézzelfogható realitásként mutatkozott meg, közvetlen veszélyként. S arra is rá kellett jönnöm, nem csak én kerültem célkeresztbe. Amikor engem behívtak a „téóra”, berendelték egyik csoporttársnőmet is (a küldönc vigyázatlansága, hogy erről értesültem). Hogy vele, Tajti Erzsivel mire jutottak, azóta sem tudom, s jellemzően a helyzetre, amibe jutottunk, egymás közt erről, közös élményünkről egy szót sem ejtettünk soha. Azóta sem. De a veszélyérzésem felébredt, s megjelent gondolkodásomban a gyanakvás is. Éreznem kellett, a nyílt színi politizálás alatt folyik egy másik, egy rejtett, de éppen átláthatatlansága következtében rendkívül veszélyes másik is, amely rám is lecsaphat. Szerencsére ösztönösen olyan taktikát követtem, amely elkerülte a nyílt konfrontálódást, de távol tartotta tőlem a morálisan vállalhatatlan szerepet. (Utóbb azt is megtudtam, nem véletlenül kerültem célkeresztbe. Az Állambiztonsági Szolgálat Levéltárától megkapott, rám vonatkozó ügynöki jelentések első darabja még főiskolás koromban keletkezett, Kováts Zoltán jelentett rólam, s jelentése olyan képzeteket keltett tartótisztjében, hogy velem, aki „Révaival foglalkozik”, érdemes megpróbálkoznia. Zozó persze semmit sem értett abból, ami én voltam. Az ő dzsentroid habitusa számára az a képlet, ami bennem testet öltött, értelmezhetetlennek bizonyult.)

Mindez együtt azt a sajátos helyzetet hozta létre, hogy párttag voltam, tagja a főiskolai KISZ VB-nek, sőt mint kiszes, egyike lehettem a királycsinálóknak is, ti. azoknak, akik a főiskola új KISZ-titkárának megválasztását, meggyőző érveléssel, a pártbizottság titkárának is „beadtuk” – ugyanakkor a rendszeren belül egyféle ellenzéki szerepben találtam magam, magunkat. Ráadásul közben, már lehetett érzékelni, országosan egy „visszarendeződési” folyamat is elindult. A mozgástér beszűkült, s ha nem is személyileg, de történetileg mindenképpen egy csapdahelyzet alakult ki.

Hogy az új helyzetet mindjárt megértettem volna, nem mondhatom, ez a történteknek visszafelé való stilizálása lenne. De a légkör megváltozását szinte azonnal érzékeltem, s ez ösztönösen visszahúzódásra késztetett. A tudományos diákköri tanácsban vállalt feladataimat elláttam, a Sipos Jóskáék, azaz a KISZ VB által oly nagy elánnal megkezdett kollégium körüli harcokban azonban már csak fél szívvel vettem részt, háttérbe vonultam. Vissza a „magánéletbe”, a „szakmába”. Ez, ma is vallom, nem gyávaság volt, hanem a hiábavalóság érzetének erős jelent-