Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 6. szám - Lengyel András: Az értelmiségivé válás cselédlépcsőjén II.
48 kezése. Mai szemmel, összerakva azt, amit magam megtapasztaltam, s azt, amit az erre az időszakra vonatkozó írásokból, különféle dokumentumokból ismerni lehet, úgy látom, döntő fordulat következett be. Nagyon leegyszerűsítve: a „rendszer” elvesztette reformképességét, megkezdődött a bomlás. Azok a párthatározatokban és adminisztratív intézkedésekben egyaránt megjelenő, s a történeti irodalomban ma is emlegetett „visszarendeződési” folyamatok ugyanis, amelyek ekkor születtek, jóval többnek bizonyultak, mint pillanatnyi „fékezés”, bekeményítés. Még Heller Ágnesék „kiszorítása” is csak a felületről árulkodik. Valójában a rendszer lényege változott meg. A rendszer kényszerűségből, önmagát stabilizálandó, egy föloldhatatlan szerkezetű konstellációba merevedett bele, s a „szocializmust” immár nem a folyamatos reformok, az „élhetőbbé” válás élménye határozta meg, hanem, ellenkezőleg, a lemerevedés. De úgy, hogy közben gazdaságilag a kapitalizmusnak egy új arca is fölsejlett, s a hiánygazdasági adottságokkal szembekerült a piaci, jóléti kapitalizmus – eszménye. S azok a legaktívabb rendszerkritikai erők, amelyek addig maguk is lényegében véve „belülről”, reformokért harcoltak, reformokban gondolkodtak, ettől kezdve egyre inkább a rendszeren kívülre helyezték magukat. Elindult a folyamat, amely az úgynevezett „demokratikus ellenzéket”, szamizdatokat stb. eredményezte, s amelynek puszta léte is, potenciálisan, a represszió szükségképpeni megerősödését váltotta ki. A fölszínen persze egyféle patthelyzet alakult ki. De a „demokratikus ellenzék”, a fölvetett (valóságos) szabadságelvű, emberjogi stb. kérdések napirendre tűzése ellenére, maga is a helyzet foglya lett. „Demokráciát” akart, de különböző okoknál fogva voltaképpen csak két kapitalizmus küzdelmében foglalt állást. A félperiferiális viszonyok ellenében létrejött, magát szocialistaként meghatározó, s a szocialista eszményeket ténylegesen is valamilyen mértékben s valamilyen módon „melegen” tartó államkapitalizmus, valamint a centrumkapitalizmus bázisán, éppen az előbbi ideológiai közömbösítésére létrehozott jóléti („piaci”) kapitalizmus között. S a demokratikus ellenzék, a repressziók hatására, azoktól indíttatva, immár nem a belső reformokat, hanem a vonzó „jóléti kapitalizmus” eszményét választotta. (E választáshoz, értelemszerűen, „kívülről” meg is kapott minden lehetséges támogatást: a második nyilvánosságot fölerősítő nemzetközi nyilvánosságot, „irodalmat”, azaz elsajátítható mintát, ilyen-olyan egyéb – gyakorlati – támogatásokat.) Ám, s ezt a demokratikus ellenzék nem vette észre, a jóléti kapitalizmus magyarországi megvalósításának tényleges esélyei nem léteztek. Itt a jóléti kapitalizmus eszménye csak delegitimáló szerepet tölthetett, be (ilyen vonatkozásban sikeres eszmény volt), de maga a kapitalizmus, nagyon mély történeti adottságaiból következően, csakis félperiferiális kapitalizmus lehetett s lehet ma is. (Ezt az úgynevezett rendszerváltás utáni fejlemények brutális módon meg is mutatták.) Magyarán, megkezdődött a „szocializmus” szociálpszichológiai szétolvadása. Aki más alternatívában gondolkodott, légüres térbe került, legföljebb utóvédharcokba bonyolódhatott. (Barátaim közül ez utóbbira eklatáns példa Sipos Jóska,
