Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 6. szám - Lengyel András: Az értelmiségivé válás cselédlépcsőjén II.
46 az államszocialista rendszer alappillérei – a monolitikus hatalmi szerkezet, az egypártrendszer, a proletárdiktatúra – érintetlenek maradtak, a represszió csökkent, és a szovjet birodalom többi országával összehasonlítva Magyarországon egy jobb légkörű, szabadabb világ alapjai születtek meg.” Ez a leírás, bár tudományos szempontból pontatlan (például „államszocializmusról” beszél, jóllehet az csupán egy félperiferiális, a centrumkapitalizmus ellenében létrejött speciális államkapitalizmus volt, s nem veszi észre, hogy a ’diktatúra’ „proletárdiktatúraként” való emlegetése csupán egy hajdani legitimációs ideologéma öntudatlan átvétele), néhány alapösszefüggést jól ír le. Csakugyan beindult egy „liberalizálódás”, amelyet már az azt utóbb leállítani igyekvő párthatározatok sem tudtak hatálytalanítani. A szabadságfok növekedése mikroszinten is beépült a társadalom szöveteibe. Egy sajátos reformgerjesztő, s ugyanakkor reformkényszeres helyzet jött létre. A „nagypolitika” szintje alatt, a legalsó szinteken is tétje lett az igeneknek és a nemeknek, lassan egy politikai tér alakult ki, amelynek csak egyik, igaz, meglehetősen túlsúlyos eleme volt a pártvezetés alakította „hivatalos” politika. Újra „kinyíltak” a döntést követelő relációk, s ezekben így vagy úgy, dönteni kellett. A nem döntések, a passzív különállás is döntés volt. S abban a szisztémában a döntési centrum még a „párton” belül maradt (ahogy a középkorban az egyházon belül). Ez a helyzet kétségkívül egy meglehetősen ellentmondásos, sőt kollíziós összefüggéseket produkáló politikai dinamikát eredményezett. Az MSZMP-nek (még) „nem volt alternatívája”. Így az MSZMP-be való belépés, tetszett vagy sem, a közélet alakításához váltott belépőjegy volt. Olyan illúzióim természetesen nem lehettek, nem is voltak, hogy „a” párt valami eszményi szervezet volna. Amit tudtam, az ellenkezőleg, éppen azt mutatta, az idealitást nem itt kell keresni. Tudtam a Gulágról, olvastam Bosnyák István nevezetes esszéjét, a Theatrum mundi, a la Joszif Viszarionovics Sztálint, (ez a „szimpó” egyik füzeteként került kezembe), Révaival kapcsolatos kutatásaim során is szembesültem ezzel-azzal, s mindenekelőtt, mint „hülyeségeket”, a főiskolai vakbuzgók viselkedését is megtapasztalhattam. Ugyanakkor tudtam, az MSZMP explicit ideológiája, amellyel önmagát és a rendszert legitimálni igyekezett, emancipatorikus jellegű. A lent levők képviseletét vallja. S azt tudtam, a lent levők, például a munkások, akiket ismertem, csakugyan fölemelésre, „emancipációra” szorulnak. Azt pedig, hogy a ’45 előtti rendszer visszaállítandó lenne, soha, sem akkor, sem azóta föl nem merült bennem. Ha volt szilárd pont, akkor ez az volt, a Horthy-korszak megokolt utálata máig megvan bennem, s ezt minden újabb tapasztalatom csak erősíti. A tagfelvételi kérelem beadása tehát nem volt veszélytelen fejlemény, de – minden más lépés is az lett volna. A kívül maradás is, csak másképpen, s azt a bizonyos, sokszor fölemlegetett „diktatúrát” kívül maradva erősítettem volna igazán. „Belül”, ha kis körben is, véltem, tehetek valamit. Egy dolog persze gyorsan kiderült: ez már nem valami védett térben való szabad kísérletezés, ez már „komoly” dolog. Egyik alkalommal például hívattak a
