Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)

2022 / 6. szám - Lengyel András: Az értelmiségivé válás cselédlépcsőjén II.

45 volt, de – a ház tulajdonosa nem kint lakott, s így az albérlők teljesen „szabadon”, saját belátásuk szerint alakították életüket. Új szobatársam Varga Laci lett, a másik szobában egy rajzszakos fiú, Hunyadi Matyi lakott, aki jól rajzolt, de – mondjuk így – egyáltalán nem törődött a konvenciókkal, rendre figyelmen kívül hagyta őket. (Jellemző rá, hogy amikor később feleségül vette a szegedi tanácselnök­helyettes lányát, s így „természetesen” lakást is kaptak, Matyi, amikor úgy érezte, hogy ki kell lépjen ebből a kapcsolatból, szemrebbenés nélkül otthagyta a lakást is – s beköltözött, lakni, egy trafikba. Nomád életet élt.) A ház tulajdonosa, egy jellegzetes figura, aki tudományos kutatói munkáját a paraszti gazdálkodással össze tudta hangolni, csak alkalmilag járt ki. Vagy a kertben dolgozott, vagy a barátnőjével töltötte idejét (egy olyan szobában, amelyet fönntartott magának). A Szövő utcai albérlet tehát ideális diáktanya volt, nagyon sok szempontból, így a párkapcsolat alakulása szempontjából is. A „politikához” való viszonyom is határozott irányba fordult. Egész addigi sor­somból, személyre szabott útkereséseimből egyenesen következett, hogy 1971-ben fölvételemet kértem a ma a „diktatúra” „állampártjaként” emlegetett MSZMP-be. Ajánlóm Nagy Pista volt, de ezt a lépésemet nem ő kezdeményezte, „csak” támo­gatta. Jellemző az akkori helyzetre, hogy a főiskola úgynevezett „keményvonalasai”, Nagy Pista „káderét” látva bennem, jó egy évig elhúzták az ügyet, s csak 1972-ben vettek föl, jóllehet minden szempontból megfeleltem a hivatalos kritériumoknak, még „munkás származású” is voltam. Ezt a döntésemet ma magyarázni kell, mert „érthetetlennek” látszik – ma, amikor retrospektíve mindenki a Kádár-rendszer meggyőződéses ellenfelének mutatja magát, egy ilyen döntés vagy maga a tökéletes bűnbeesés, vagy, jobbik esetben, valami teljességgel érthetetlen valami. Ez a lépésem azonban, hadd ismételjem meg, teljesen logikus folyománya volt addigi életemnek, s ma, lényegesen „okosabban” sem hiszem, hogy másképpen dönthettem volna. Itt több dolgot érdemes szem előtt tartani. Az egyik az a tendencia, amely az akkori helyzetet messzemenően jellemezte. Erről az úgynevezett demokratikus ellenzék egyik prominensének lánya, gyakorló társadalomkutató, ma (2013) így ír: „1968-ban indult el az Új Gazdasági Mechanizmus, amely tulajdonképpen a hatva­nas évek első felében lezajlott konszolidáció után új gazdasági és politikai pályára kívánta állítani az országot. Valójában innen datálható a legvidámabb barakk születése, az a modernizációs kísérlet, amely az államszocialista diktatúra racio­nálisabban működő, élhetőbb műfajával kísérletezett. Az 1968-ban bevezetett Új Gazdasági Mechanizmus, amely a gazdaságirányítás decentralizálását, a vállalati önállóság növekedését, a bérek és a teljesítmények szorosabb összekapcsolását, a mezőgazdaságban a háztáji gazdálkodás és a piacra termelés beindítását jelentette, elkerülhetetlenül együtt járt a politikai élet bizonyos fokú liberalizálódásával is. A mechanizmus szele fújta be az országba az új társadalomtudományi kutató­helyet [...] is. [A cikk ennek a kutatóhelynek a történetéről íródott.] Miközben

Next

/
Thumbnails
Contents