Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 6. szám - Lengyel András: Az értelmiségivé válás cselédlépcsőjén II.
43 kozott, ő tartotta a frontot. Cigarettázó, kávézó alakja elevenen él emlékeimben, vicceket mesélt, anekdotázott, a vendéglátó csevegés nagyon ment neki. Amikor 1972-ben Havasi helyére Ilia került, s jog szerint is a lap első számú irányítója lett, Jóska is előrébb lépett, főszerkesztő-helyettes lett. Fölnézett Miskára, tudta, hogy intellektuálisan is tőle függ, irodalmi kapcsolatait is mellette, az ő révén szerezte meg. Jó „tanuló” volt, de később is csak utánzó, s nem lényegi folytató maradt. Az a műveltség és az a szerkesztői kreativitás, amely Ilia sajátja volt, belőle hiányzott. Én akkor kijöttem vele. Emlékszem egy mélyről fölszakadt vallomására. Azt mondta, segédszerkesztő szeretne lenni, mint – Petőfi. (Ez a romantikus, s persze a lényeget illetően túlméretezett ambíció sok mindent megmagyaráz. Megmutatja elhivatottságtudatát s naivitását, korlátját.) A szerkesztőség fontos tagja volt a titkárnő, Goda Jutka. Ő kb. velem egykorú, tehát meglehetősen fiatal volt, jól látta el feladatát. Mindent látott, hallott, ismert mindenkit, aki betért a szerkesztőségbe. Volt egy háttércsapat, amely egy időben formálisan is szerkesztőbizottságot alkotott (köztük Mocsár Gábor, Tóth Béla, az akkori két vezető szegedi író), de a szerkesztésbe nem folytak bele. Legföljebb a lapot segítették a maguk módján. Ilia elve az osváti elv (s gyakorlat) volt, jól szerkeszteni csak egyedül lehet, a sok szándék és akarat csak széthúzza, föllazítja azt, aminek egységes egészként kellene megjelennie. Egy idő után Olasz Sanyi is a szerkesztőség tagja lett, de úgy emlékszem, ő már csak 1973-tól. Az az év pedig az én életemben is újabb váltást hozott. A szerkesztőségbe való bejárás természetesen nem múlt el fölöttem nyomtalanul. Megismertem (annyira-amennyire) az élő irodalom atmoszféráját, eleven írókkal találkoztam, beszélgethettem velük, megismerhettem jellegzetes reakciókat, irodalmi életre jellemző szokásokat. Emlékszem, hogy egyszer, Talpassy Tibor memoárkönyvéről írott kritikámra válaszként, a szerző fölháborodott levelet küldött a lapnak. Ezt a levelet Annus Jóska megmutatta (vagy csak idézte?), mindenesetre az a szerzői riposzt, amely szerint „az illanó légből font ostorral vágtam végig rajta”, izgalomba hozott. Cigarettám (akkor még cigarettáztam) elszívatlanul égett végig a hamutartóban – ilyesféle helyzetekre nem voltam fölkészülve. De az egyik újvidéki szerző, aki – ha jól emlékszem – az Új Symposion tól jött láto gatóba Szegedre, megvigasztalt. „Nem baj, öcsi, bárhogy reagálnak egy írásra, a lényeg, hogy reagáljanak, hogy hasson az írás.” Ma sem vagyok benne biztos, igaza volt-e, de az bizonyos, az egyik alapvető reagálásmódból kaptam ekkor leckét tőle. Megismerkedtem az egyik, akkor pályája jobb szakaszában alkotó szegedi költővel, Simai Miskával is, aki – talán, mert szintén Békés megyéből került Szegedre – mint az írószövetség helyi csoportjának valamilyen vezetője, besorolt a fiatalok szerveződő csoportjába. Ez a csoportosulás persze jórészt formalitás volt csupán, de így is alkalmi érintkezésbe kerültem nemzedékem néhány tagjával. S nemcsak a szintén főiskolás Zelei Miklóssal (aki akkoriban, mint a Por ból is tudható, Temesivel barátkozott, míg össze nem rúgták a port), de az egyetemis-
