Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 6. szám - Lengyel András: Az értelmiségivé válás cselédlépcsőjén II.
44 ták közül is néhánnyal. Jankovics Jóskával, aki kitűnő irodalomtörténésszé lett, vagy – például – Sipos Áronnal, aki később fordítóként, majd filmproducerként vívott ki magának helyet. (Ő egyébként az irodalomtörténész Sipos Lajos testvére.) A legfontosabb azonban az lett, hogy a nagyon tájékozott, nagyon fölkészült, s ugyanakkor ismereteit nagyon tapintatosan másokkal megosztó Iliához közel kerültem. Egy-egy elejtett szava, egy-egy szerzőre, könyvre, jelenségre való utalása tájékozódásra ösztönzött. Jellegzetes szava volt, „mint tudod”, s ez a vélelmezett tudás hiánypótlásra ösztönzött. Úgy gondoltam, meg kell ismernem azt, amit nem tudtam, de – elvileg – tudnom kellett volna. Egyfajta indirekt irányítás volt ez, az útmutatás összhangban állt hajlamaimmal, de így megspórolhattam a vaktában való tájékozódási kísérleteket. Rengeteg mindent „fölszedtem” így, öntudatlanul is. Sok minden természetes lett számomra, ami mások körében egyáltalán nem volt az. Csiszolódtam, s kezdett összeállni az a sajátos, „irodalmat” és „történelmet” kombináló beállítódás, ami utóbb rám alapvetően jellemző lett. ▶ ▶ ▶ 5 A főiskolás évek a felnőtté válás gyakorlóévei voltak, minden szempontból. Az a kettősség, ami ezeket az éveket jellemezte, éppen kettősségükkel írható le a legjobban. A „szabadság” és a „védettség” állapotaként éltük meg, valójában azonban – akár észrevettük ezt, akár nem – egyre több minden „élesben” történt meg. Majdani feleségemmel, „Piroskával” (Berkes Piroska) valamikor ’70 őszén ismerkedtem meg. Ő akkor lett elsős, szintén magyar–történelem szakra járt, csoportjuk is érdekes összetételt mutatott. Csoporttársai közt említhető például Romsics Ignác, aki azóta történészként szép karriert futott be (ma a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja), Ács János, aki rendezőként a magyar színházi élet egyik meghatározó egyénisége lett (én még, megvallom, inkább csak zavarosságait észleltem), vagy Fehér Ildikó, aki – szegedi amatőrködés után, átiratkozva a színművészeti főiskolára – színész lett. S e csoportba tartozott Ditke is, aki akkori barátommal, Varga Lacival jött össze. Az ő barátnője pedig akkor az én majdani feleségem volt, akit, szinte törvényszerűen, én is megismertem. A nagyállomás közelében volt egy presszó, ott találkoztunk először, majd a szilvesztert már közösen ünnepeltük – Szőregen, Ditkéék (Kerekesék) házában. Onnan hajnalban gyalog jöttünk haza. Ezzel elkezdődött egy hosszú, máig tartó történet, amelynek az évtizedek során voltak nehéz periódusai, de a kapcsolat teherbírónak bizonyult, máig kitart, s életünk szervesen összefonódott. Szétválasztani ma már aligha lehetne. Ez az egymásra találás is szerepet játszott abban, hogy amikor a második év végén új albérletet kellett keresnem, a belvárosból Újszegedre, a Szövő utcába költöztem át, egy olyan házba, amelynek komfortfokozata lényegesen alacsonyabb
