Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 6. szám - Lengyel András: Az értelmiségivé válás cselédlépcsőjén II.
40 Balogh páter „pártunk titkos tagja volt”, akárcsak az (egy ideig) külügyminiszteri posztot is betöltő Gyöngyösi János. Olyan dolgokról, olyan módon beszélt, ami számomra teljesen új volt, meglepett s elgondolkoztatott. Vasnál való időzésem során váratlanul megérkezett Donáth Ferenc is (akiről én akkor semmit sem tudtam), s Vas és Donáth előttem folytatott csevegése közben olyan szovjetellenes viccek és sztorik hangzottak el, hogy csak úgy kapkodtam a fejem. Ez a nyíltság számomra azért is meglepő volt, mert – mint utólag megtudtam – a villa be volt poloskázva, lehallgatták, Vas mikor, kivel, mit beszél. S majdani barátom, Tasi Jóska, aki akkortájt a Petőfi Irodalmi Múzeum hangtára számára szintén készített egy hangfelvételt Vassal, belebukott vállalkozásába. Az interjú miatt kiszállt a múzeumba a „béem” apparátusa, a hangtárat bezárták, vezetőjét leváltották, Jóskát a hangtárból a múzeum könyvtárába helyezték át – évekre flekkes lett. Nekem semmi bajom nem lett, nem érzékeltem, hogy bárki figyelmét is fölkeltette volna látogatásom. Látóköröm azonban megváltozott, az akkor nyilvánosan elérhető könyvekben olyasmiket, amiről Vas beszélt, nem lehetett olvasni. Éreznem kellett, valami roppant bonyolultba tenyereltem bele, jó lesz óvatosnak lenni. A Révai-témát azonban nem ejtettem el, ám immár – nagyon tudatosan – megpróbáltam körülhatárolni. Úgy leszűkíteni, hogy az nyilvánosan is vállalható legyen, ugyanakkor ne kelljen semmit elhallgatnom. Ebből a témaszűkítésből lett a fiatal Révai „etikus” nézeteiről írott tanulmányom, amely, bár jóval az előírt határidő előtt már elkészült, szakdolgozatom is lett, s 1973-ban (kb. egy-másfél évvel elkészülte után) az Irodalomtörténet ben meg is jelent. (Erről egy-két szót majd még kell ejtenem.) Előbb azonban még történt néhány fontos esemény „szakmai” életemben. Akkoriban jelent meg Veres Péter Szárszó című, egyébként befejezetlenül maradt, általam ma is fontosnak tartott kis könyve. Erről, fölkérés nélkül, magánambícióból írtam egy kritikát, s elküldtem a Tiszatáj nak, pontosabban Ilia Mihálynak, hogy Debrecen után szegedi folyóiratban is megjelenjek. Hogy honnan tudtam, hogy éppen Iliához kell fordulnom, már nem emlékszem, bár akkor erre ő maga is rákérdezett. Ő, aki „mindenkit” ismert, s ismer ma is, nem tudta, ki vagyok, mint később elmesélték, a szerkesztőségben valaki azt sejtette, hogy valami emeritált református pap lehetek – a témaválasztás már akkor sem számított konjunkturálisnak. A szöveget azonban Ilia jónak ítélte, fölkeltette érdeklődését irántam, s találkozásra hívott. (Ez még ’71 második felében volt, a pontos időpontra nem emlékszem.) A kritikát nem közölte, valakivel már korábban megállapodott a könyv recenzálásáról, de írásra biztatott, s feladatokat adott. Olyan, valamiért ismertetendő, de nem igazán fontos könyvekről íratott, amelyeket – beszélgetéseink alapján úgy vélte – én is meg tudok írni. Ezek a feladatok nyilván afféle próbafeladatok is voltak, föl akarta mérni, mit lehet tőlem várni. Ezek a recenziók, mai mércémmel mérve, úgynevezett zsengék, sikerültebb részletekkel, de pár megjelent ezekből is. Az első még 1971-ben. Vagyis megtörtént a Tiszatáj ban való bemutatkozásom is, elkezdődött egy sok
