Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 6. szám - Lengyel András: Az értelmiségivé válás cselédlépcsőjén II.
39 számban. Ma is emlékszem rá, 800 forintot kaptam érte. Egy időre „gazdag” lettem. De ennél lényegesen többet jelentett maga a debütálás ténye. Próbálkozásaim visz szaigazolása volt ez, elismerése annak, hogy „mocorog” bennem valami. A szóbeliség/írásbeliség problémaköre, amelyre ráakadtam, természetesen nem akkori tudásomhoz mért feladatot jelentett, de tájékozódásra ösztönzött. Részben a szorosabb értelemben vett paraszti írásbeliség körében, részben tágabban, az emancipációs törekvésekre figyelve – inkább persze csak az olvasás, keresgélés szintjén, semmint kutatóként. Ennek következményei három szinten is hamar jelentkeztek. Elkezdtem összeszedegetni, „gyűjteni” a parasztemberek tollából kikerülő leveleket – rokonságom köréből is, ismerősöktől is. (Később még Bálint Sándortól is kaptam egy dossziényi ilyen levelet – ezeket nyugdíjba vonulásomkor a szegedi múzeum néprajzi gyűjteményének adtam.) Amit begyűjtöttem, azt a magam tudatlan módján elemezni is próbáltam, egyik-másik fölismerésem, azt hiszem, valóságos összefüggéseket vett észre. De belevágtam egy másik, ettől csak látszólag merőben más téma búvárlásába is. A korai kommunista mozgalom paradigmatikus alakjának, a még nagyon fiatal Révai Józsefnek a vizsgálatába. A majdani jelentős ideológusnak a személyes előtörténete érdekelt, életrajzi, filológiai anyaggyűjtésre vállalkoztam, de valójában gondolkodástörténeti problémák foglalkoztattak. (A politikai, kivált pedig a szorosabb értelemben vett szimpla párttörténeti dimenzió másodlagos volt számomra, nem ez érdekelt. Ezt persze nemigen értette senki.) Megnéztem mindent, amit akkor szegedi könyvtárakban el tudtam érni, fölvettem a kapcsolatot a Révai kritikai kiadás gyűjtőmunkáját végző Fónyi Gézánéval, Duci nénivel (aki egyébként Erdei Ferenc sógornője volt, férjétől, a festőművésztől akkor már rég külön élt). Ő sokat segített a tájékozódásban, sok mindent, amit csak bennfentesként lehetett tudni, elmesélt, saját életrajzi kutatásai eredményeivel is megismertetett. Pesti, Benczúr utcai kis lakásában is többször fölkereshettem. Azt hiszem, kedvelt, kapcsolatunk számomra termékenyítőnek bizonyult. Nem a „kincstári” Révai-képpel ismerkedhettem meg, hanem azzal, ami az eredeti forrásokból kibontakozott. Révaival kapcsolatos kalandozásaim során, jelentkezvén már Szeged iránti érdeklődésem is, Révai és a Délmagyarország (1944/45-ös) viszonyát tisztázandó, még Vas Zoltánt is fölkerestem. Interjút készítettem vele (a magnószalagnak valahol még ma is meg kell lennie). Vas rendkívül érdekes figura volt, „védett”, ugyanakkor „ellenőrzött” ember. Egy villában lakott, fiatal feleséggel, az általam ismerthez képest luxuskörülmények közt, a zsúrasztalon márkás italokkal, öltönye jól szabott, ő maga a nagystílű „játékos”, de mondhatnám úgy is, a tipikus kalandor prototípusa. Szabadszájú, előttem, az ismeretlen előtt is megnyilatkozó – gesztusait őszintéknek éreztem. Arra a kérdésemre például, hogy honnan volt pénz ’44-ben a Délmagyarország újraindítására, azt válaszolta, hogy lement Békéscsabára, s ott azt a bankot, amelyet az oroszok nem takarítottak ki, ő meg Szobek András „kirabolták”. De arról is beszélt, hogy
