Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 6. szám - Lengyel András: Az értelmiségivé válás cselédlépcsőjén II.
38 engem is „olvasó” kitűnő irodalomtörténész kollégám distinkciójával élve, kétféle műveltség van: az „antikváriumi” és a „könyvtári”, s az előbbire az jellemző, hogy ki van szolgáltatva a véletlennek és az esetlegességeknek, s egészében a folyamatos, mohó keresgélésre, „felfedezésekre” épül. Nagy s meglepő tájékozottság érhető így el, ugyanakkor szükségképpen hiányai és vakfoltjai is vannak. Az „antikváriumi” műveltség a szellemi kalandozások szülötte, nem az előre eltervezett, „módszeres” ismeretelsajátításé. Ferenczi László, akitől e különbségtétel való, önmagát is az antikváriumi műveltség körébe helyezi el. Azt hiszem, ma már megvallhatom, valamiképpen az enyém is e típusba sorolható be. Hátrányait is tudom, de nemigen tehettem mást. Erre kényszerültem, s – megvallom – ezt a kényszerűséget, a szabad világfelfedezés örömét élveztem is. Mindig, mindenhol ez vezetett, s mindig rá is találtam valamire, ami gyarapodásomat szolgálta, vagy éppen perspektívát nyitott előttem. Jellemző momentum, hogy elsős koromban, amikor észrevettem, hogy egy mindenféle papírhulladékot a méhbe szállító kocsin egyebek közt régi folyóiratok kötege is meghúzódik, húsz forintért az egész köteget megvettem a szállítómunkásoktól. A váratlan lelet a Vámbéry Rusztem-féle Századunk másfélkét tucat szórványszáma volt. Ezeket áttanulmányozva kettős öröm ért. A magam számára fölfedeztem az úgynevezett polgári radikálisok e fontos folyóiratát (a Századunk, mint erre hamar rájöttem, a Jászi-féle Huszadik Század örököse, új körülmények közé adoptált folytatása volt), s így megnyílt előttem egy addig nem is sejtett perspektíva, egy új nézőpont. Másrészt, ám egyáltalán nem mellékesen, a lap úgynevezett demokrácia-vitájának egyik hozzászólásából, Veres Péter vitacikkéből megszületett első igazi cikkem. E cikkem ugyan, mai mércémmel mérve, naiv iromány, sok mindent, amit tudnom kellett volna, még nem tudtam, de valami nagyon fontosra már ráéreztem. Veres Péter nem egyszerűen egyike volt a sok írónak, hanem egy nagy szociokulturális váltásnak, egy kommunikációtechnológiai fordulatnak a paradigmatikus megtestesítője. Vele, föllépésével az addig az oralitásba beleragadt paraszti világ szólalt meg a nyilvános írásbeliség terében. Mint íráshasználó paraszt, aki immár nem pusztán mások kegyére kénytelen hagyatkozni, hanem megpróbálhatja saját érdekei nyilvános (s argumentált) érvényesítését is, valami nagyon fontos történelmi fordulatnak az alanya lett. (Gyarló és esendő alanya, persze, de ez a lényeg felől ítélve meg szerepét, másodlagos jelentőségű.) Cikkemet még az első tanévet követő nyári szünetben megírtam, valahogy le is gépeltettem (írógépem még nem volt), majd bátorságot merítve, 1971 elején elküldtem az Alföld nek, amelyet olyan folyóiratnak véltem, amely profilja révén vevő lehet ilyesmire. S jól mértem föl a helyzetet, válasz helyett mindjárt korrektúralevonatot kaptam, Tóth Endre levele kíséretében, aki jelezte, hogy írásom hamarosan megjelenik. (A költő Tóth Endre akkor az Alföld olvasószerkesztője volt, Oláh Gábor kutatója, származásánál, érdeklődésénél fogva fogékony erre a tematikára.) Írásom, miután megbirkóztam a korrektúrával, meg is jelent, az 1971. júniusi