Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 6. szám - Lengyel András: Az értelmiségivé válás cselédlépcsőjén II.
37 Ennek a kapcsolatnak (s persze csabai „múltamnak”) is köszönhető, hogy nagyon hamar bekapcsolódtam a tudományos diákkör munkájába, méghozzá a jelenkortörténeti szekcióba, amelyet Nagy Pista vezetett. (A tanárelnök, mint már említettem, Kováts Zoltán volt, a diáktitkár akkor Jároli Jóska, aki Nagy Ádámék évfolyamtársai közé tartozott, Zozónál „dolgozott”, történeti demográfiai kérdésekkel foglalkozott. Később, több évtizeden keresztül levéltárosként élte életét Békés megyében. Gyulán a megyei levéltár igazgatóhelyettesi posztját is betöltötte egy ideig, majd, ha jól tudom, a békési levéltár igazgatója lett.) Másodéves koromban, Jároli után már én léptem a diákkör élére, én lettem a diáktitkár, s mint ilyen, aktív szerepet vállaltam. A különféle rendezvények megszervezésében és lebonyolításában éppúgy részem lett, mint a „vidéki” kiruccanásokban. Emlékezetes volt, amikor – már nem emlékszem, melyik évben – Nyíregyházára látogattunk el, az ottani főiskolával építendő a kapcsolatokat. Az ottani tanszék vezetője Hársfalvi Péter volt, de ott dolgozott Takács Péter és Németh Péter is. A hallgatók közül emlékszem például Láczay Magdira (ő, ha jól tudom, utóbb maga is főiskolai tanár lett). A nyíregyháziakkal való találkozás kitűnő hangulatban folyt le, élénk szakmai eszmecserék után közös énekléssel stb. (Onnan utunk Tokajon és Pesten keresztül vezetett haza. A tokaji borpince, amelybe – hallgatótársi protekcióval – lejutottunk, igazi élmény lett. Olyan jó bort azóta sem ittam, zamata is, ereje is megvolt. Pesten pedig, az átszállást megkönnyítendő, Zozó „eltérítette” a villamost, ráparancsolt a kocsivezetőre, hogy ne álljon meg sehol, mert másképp nem érjük el a Szegedre induló vonatot...) Magam bizonyos „tudományszervezői” érdemekkel is dicsekedhettem. Úgy vélem, volt részem benne, hogy többen is bekapcsolódtak a diákköri munkába, például a nálunk fiatalabb Romsics Ignác. S az én „ötletelésem” vezetett el a főiskolai tudományos diákköri közlemények megindulásához is (amelyben, paradox mód, én már írással nem is szerepeltem, de amelyben Ignác első tanulmánya is megjelenhetett). Harmadévben a főiskolai tudományos diákköri tanács két hallgató tagja közül az egyik én voltam. (Vezetője a kémikus – s láncdohányos – Kóbor Jenő tanár úr volt.) Itt, a tanárok közt mozogva, ebbe-abba belepillanthattam, megtapasztalhattam a főiskolai viszonyok számos előnyét, de – nem hallgatható el – sok gyöngeségét is. (A másik diáktag a természettudományokat képviselte.) Érdeklődésemet a főiskola nem mindenben tudta kielégíteni. Az a kombináció, amely engem azóta is leginkább jellemez, s amelyet, jobb híján, „irodalmi” és „köztörténeti” dolgokat egyaránt integráló gondolkodástörténetként lehet meghatározni, itt nem elégülhetett ki. Sem az irodalmárok, sem a történészek nem tudták azt nyújtani, ami ehhez – elméletben, módszertanban, sőt bizonyos értelemben „anyagként” is – szükséges lett volna. Ezt – valószínűleg – a szegedi egyetemen sem kaptam volna meg. Ezért – tetszett, nem tetszett – némileg autodidaxisra, önművelésre kényszerültem. Tájékozódásomat magamnak kellett kikísérleteznem, részben előzetes ismereteim alapján, részben a próba-szerencse logikájával. Egyik,
