Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 6. szám - Lengyel András: Az értelmiségivé válás cselédlépcsőjén II.
36 Ilyen szempontból nagy szerencse, hogy Nagy Pistával mindjárt az év (az első év) elején találkoztam, jóllehet a kor, amelyet ő tanított, csak jóval később került sorra. Albérleti társam, akivel két évig, végzéséig, együtt laktam, Nagy Ádám, szintén a főiskolára járt, szintén magyar–történelem szakon, csak éppen két évvel előrébb tartott. Ő, tapasztaltabbként, ahol lehetett, egyengette utamat a főiskolai élet mindennapjainak fölmérésében. Elmondta, kiről mi tudható, ki milyen tanár, kinél mire lehet számítani stb. S amikor egyszer, még a legelső hetekben, battyogtunk kifelé a Hámán Kató utcai épületbe, találkoztunk a szintén oda induló Nagy Pistával. Bemutatott neki, s elkezdődött a (kötetlen) beszélgetés, amely azután hamar rendszeressé vált. Azt is mondhatnám, egymásra találtunk. Azok közé tartoztam, akik egyedül, Varga Lacival, esetleg másokkal együtt rendszeresen megfordultak tanszéki szobájában. Ezek a beszélgetések „mindenről” folytak, leginkább persze a 20. századi magyar történelemről s a „politikáról”. Egy darabig, talán harmad év végéig, ahogy illett, magázódva, majd az utolsó időkben már tegeződve, de mindig őszinte, nyílt légkörben, politikailag „kényes” kérdésekben is bizalmasan. Ezek a beszélgetések minden szempontból sokat hoztak a konyhára. Mindenekelőtt, modern kori képzésem jóval előrébb került, s hosszabb idejű lett, voltaképpen négy évig tartott. Egyféle speciális, mondhatnánk (a szót akkor nem is ismerve) „tutorális” képzésben részesültem. Nem előadásszerű monológokat „hallgattam”, hanem konkrét problémákból, adódó aktualitásokból kiinduló, szinte folyamatos dialógus zajlott köztünk. Ő volt természetesen a többet tudó, minden szempontból fölkészültebb fél, aki saját, személyes tapasztalatai és naprakész szakirodalmi olvasottsága birtokában „megértette” a számomra problémaként fölmerülő legkülönfélébb dolgokat, azokra valamiféle értelmezést is tudott adni, s új tényeket vitt bele a beszélgetésbe, számomra addig nem érzékelt összefüggéseket világított meg stb. Alkatilag ugyan különböztünk, ráadásul őt a politikatörténetre hajlamosította személyes előtörténete is, kvalitásai pedig erre a feladatra, a történeti politikaelemzésre predesztinálták. Ez azonban nem okozott gondot. Részben azért, mert a politika engem is mindig érdekelt, s a Nagy Pistával való beszélgetések a 20. századi magyar politikatörténet olyan mértékű megértését eredményezték, amelyek az engem körülvevő világ megértését is nagymértékben segítették, s egyéb érdeklődésem kibontakozásához is jó hátteret biztosítottak. A szobatudós vagy az apolitikus esztéta struccpolitikája számomra így mindig idegen maradt, e buktatókat elkerültem. Nagy Pista nyitottsága (s tudatosan választott pedagógiai stratégiája) pedig meghagyta, sőt a maga módján ösztönözte más irányú érdeklődésem szabad kibontakozását, ilyen-olyan „kalandozásaimat”. Amikor hivatalosan is tanítványa lettem, s tantervi kötelezettségként hallgattam előadásait, ezek az előadások már nem is sokat tettek hozzá közös munkánkhoz. Legföljebb kicsit rendszerezték a már tudottakat.
