Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 6. szám - Lengyel András: Az értelmiségivé válás cselédlépcsőjén II.
35 Jelentős eltérésként említhető az is, hogy míg az egyetemeken egy-egy tudományt több tanszék, s mindegyiken viszonylag sok oktató oktatott, lehetővé téve a nagyfokú specializálódást, addig a főiskolán ugyanezt csak egy-egy tanszék, s mindegyiken körülhatárolt számú oktató végezte. A szegedi főiskolán így csak egyetlen magyar irodalomtörténeti tanszék működött, egyetlen nyelvészeti s egyetlen történettudományi. A tanszékeken belüli specializálódás, az, hogy például az oktatóknak megvolt a maguk szakterülete és/vagy korszaka, s például az újkort oktatónak nem kellett középkort, vagy pláne ókort oktatnia (ami természetes), még viszonylag friss fejleménynek számított. Lényegében a hatvanas évek eredményei közé tartozott. (A korábbi helyzet lenyomataként említhető meg, hogy a főiskolai ókorjegyzetet az a Polányi Imre írta, aki engem is felvételiztetett – s kutatóként új- és legújabb kori témákkal foglalkozott. Ám a változott viszonyokat már az jellemezte, hogy nekünk nem a Polányi-jegyzetből kellett tanulni az ókort, hanem az egyetemi jegyzetekből, akárcsak az egyetemistáknak. Így valamiképpen mi is Szádeczky-Kardos Samu, Maróti Egon stb. „tanítványai” lettünk.) Sok függött egy-egy tanár minőségétől. Egyes területeken így az oktatás alacsonyabb színvonalúra sikeredett, más területeken azonban akár az egyetemi színvonal fölé is emelkedhetett. Nagy Pista például lényegesen fölkészültebb volt, mint egyetemi kollégái közül a hasonló korszakok oktatói (Gaál Endre, Serfőző Lajos), s aki nála nagyobb formátumú volt, mint az akadémikus Mérei Gyula, egy vonatkozásban az is alatta maradt. Mert míg Mérei megkötötte a maga politikai alkuját, „lefeküdt” a rendszernek, addig Nagy Pista nyitottabb és kritikusabb múltértelmezést mutatott be. S ez saját jelen időnkhöz közeli korszakokról lévén szó, nagyon is előnyös specialitásnak bizonyult. Én elsősorban a „történelmet” akartam megismerni és megérteni, lényege szerint, de – az újabb korszakok esetében – részleteiben is. Saját nyelvi korlátaimat fölismerve, s érzékelve azt a szociokulturális helyzetet, amely meghatározta s behatárolta lehetőségeimet, egyre inkább a modern kor magyar története került érdeklődésem előterébe. Ez azzal járt, hogy az időben távoli, közvetlen aktualitását már elveszített török kortól időben „közelebb” helyeztem érdeklődésem centrumát, s immár a 20. század kutatója akartam lenni. Ennek előnyei is, hátrányai is kétségtelenek persze, de számomra az előnyök nagyobb súllyal estek a latba. Bennem, többé-kevésbé tudatos választásként, nem valami steril történész készülődött, hanem olyan, aki – leképezve indulási helyzetét – egyben bizonyos kulturális szerepet is magára akart vállalni. Hangot akart adni a „némáknak”. Ahogy már a Bibliában is olvasható a parancs: „Nyisd meg a te szádat a mellett, a ki néma, és azoknak dolgában, a kik adattak veszedelemre” (Példabeszédek, 31, 8). A Bibliá t ugyan (akkor) nem ismertem, nem forgattam (ez részemről korlátoltság volt, de az egyháziassággal soha nem tudtam kibékülni, ma sem), de ez a hagyomány, ez a parancs valamiképpen átjött, alakított.
