Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 1. szám - Orosz István: Emlékek apámról XIII.
64 A dolog úgy zajlott, hogy egy nyolc-tízfős társaság a múzeumból átsétált egy közeli vendéglőbe, ahol már jó előre lefoglaltak számunkra egy nagyobbacska asztalt. A vendéglő azonban tele volt, a mi asztalunknál is ültek. Pirjo, a múzeum igazgatónője szólt az egyik pincérnek (talán szólnia sem kellett, mert a pincér tudta, mi járatban vagyunk), aki máris intézkedett, odalépett a nekünk szánt asztalhoz jelezve, megérkezett a múzeumi társaság, akiket vártak. Az asztalnál ülőknek nyilván előre jelezték, hogy csak addig maradhatnak, amíg meg nem érkezünk, fizettek, fölálltak, és udvariasan átadták a helyüket. Az egyik hölgy, magas vörös hajú, még valami közhelyes udvariassággal is megpróbálkozott a magyar–finn rokonság ürügyén. Happy, mondta angolul, hogy egy magyar művész állít ki a városban. Láthatólag egy csöppet sem zavarta őket, hogy miattunk kényszerültek elhagyni a helyiséget, s úgy tűnt, az asztalnál zajló beszélgetés fonalát újra fölvéve léptek ki a fehér éjszakába. Csapatunk finn tagjai (Dórán és rajtam kívül mindnyájan finnek voltak) láthatólag élvezték a helyzetet, amiben mi semmi szokatlant nem észleltünk, hacsak azt nem, milyen fényesen árad be az ablakokon a napfény a kései óra ellenére. Kari Piippo mellé kerültem, aki miután elhelyezkedtünk, és a pincér is elkezdte fölvenni a rendelést, mosolyogva megkérdezte, tudom-e, ki volt a vörös nő, aki szóba elegyedett velem. Honnan tudnám, válaszoltam, hiszen először vagyok Mikkeliben. Tarja Halonennek hívják, ő Finnország elnöke. Igen, valahogy így, ilyen könnyűnek és természetesnek képzeltem el a demokráciát, holott tudtam, hogy nem mindenki ugyanazt érti alatta. Mussolini, Hitler, Sztálin – és Kádár János vérig lett volna sértve, ha nem a demokrácia bajnokaként emlegetik őket, s ami azt illeti, otthon az épp leváltott vagy épp hatalomra jutó vezetőket is nehéz lett volna hasonló szituációban elképzelni. Útonútfélen „demokráciáztak” akkoriban, s persze megkezdődött a szó devalválódása is. Úgy éreztem, a fogalom korlátozottságára figyelmeztettek a fosztóképzőként működő előtagok. A levitézlett népi demokrácia helyett képviseleti demokráciát kezdtek emlegetni. Négy évig úgy lépkedünk, ahogy akarunk, mert felhatalmaztatok rá – mondták, akik az ország házában atyáskodtak fölöttünk, miközben a demokrácia nevében nyomták le a torkunkon száraz, ötlettelen húzásaikat, s persze mindig elhangzott ultima ratioként: a demokráciánál nem eszeltek még ki jobbat. A képzőművészek persze tudják, hogy van a szakmájukban egy pontos szinonimája a demokráciának, úgy hívják, giccs. A giccs a legtöbbeknek tetsző műnem, a legdemokratikusabb paradigma. Próbáljuk ki? Tessék, szavazzon a világ: Mickey Mouse vagy Malevics, Kis herceg vagy Hamlet? Nem kell találgatni az eredményt, hiszen ezerszer megtörtént a szavazás. 1999-ben, amikor már elég általános volt az internet, rendeztek egy földgolyó méretű online sakkpartit. Garri Kaszparov ellenében játszott a világ. Technikailag úgy bonyolították le, hogy a beküldött lépések közül a komputer mindig azt a húzást választotta
