Forrás, 2022 (54. évfolyam, 1-12. szám)
2022 / 5. szám - Muszatics Péter: A 20. század mítoszai
75 lát, szemmagasság fölött fehérre festve folytatódnak. Nem sokkal messzebb egy panelházon vas és beton lépcsősort fedeztem fel, tízemeletnyire kapaszkodik fel az ablaktalan falon. Mintha a semmibe, vagy egy szakadék szélére vezetne. Vagy az isteni felé: az egyre szűkülő lépcsősor alatt állva mintha egy modern templomtornyot láttam volna, ami az ég felé tör és hegyes csúcsban végződik. Percekig álltam alatta. A zsaluzásra használt fa mintái, akár a természet negatív lenyomata, kirajzolódtak a betonon. Talán meg is szédültem, miközben fölfelé néztem és gondolkodtam. Morgásra riadtam; a lábamnál fehér kóbor kutya figyelt. Barátságos volt, játékos és éhes. Kenyérdarabot adtam neki, elkísért egy darabig. Poti régi neve Phászosz, a mítosz szerint itt ért partot az Argó nevű hajó a legendás argonautákkal. Iászón volt a vezetőjük, vele utaztak Görögország legbátrabb harcosai, Kasztor, Pollux, Héraklész, Orfeusz és mások. Senki sem tudja, mikor esett meg ez az út, ahogy az is viták tárgya, hogy Phászosz városa azonos-e a mai Potival és a Kaukázusban eredő, itt a tengerbe ömlő Rioni folyó azonos-e a mítoszban szereplő Phászosz folyóval. Sok ezer éve történt mindez, ha egyáltalán megtörtént – az úgynevezett történelem előtti időkben. Történetírásunk és történelmi tudatunk hadilábon áll az ilyen félig mitikusnak, félig reálisnak tűnő történetekkel. Van, aki szerint régen máshol folyt a folyó és máshol volt a város, és arra sem emlékszik már senki, hol volt Aia, az ősi Kolkhisz fővárosa, ahova az argonauták a Phászosz folyón fölhajóztak, azzal a céllal, hogy megszerezzék az aranygyapjút. Bevallom, többször nekirugaszkodtam, és megpróbáltam megérteni az aranygyapjú mítoszát, de eddig nem sikerült. Valószínűleg azért, mert a történet mélyén – vagy éppen a történet emberi síkja fölött – olyan összefüggések rejtőznek, amik a 21. századi ember számára már érthetetlenek. Olvastam racionális feltételezéseket és vad fantáziálásokat, sok, egymásnak ellentmondó részletet, de a kérdéseimre nem kaptam választ, ráadásul a legtöbbet néhány napon belül el is felejtettem. A mítosz titkos, érthetetlen maradt, csak annyi sejthető, hogy az aranygyapjú valami vágyott, valami emberinél is több jelképe, melynek megszerzéséért nem számít az áldozat. De ha értelmemmel nem is voltam képes felfogni a történet több pontját, mégis elfogott a csodálat, például amikor Héliosz napistent és lovasszekerét megláttam a berlini Pergamon Múzeumban. Platón szerint itt, a Phászosz folyónál volt az ismert világ keleti határa. Itt volt az aranyszoba és a Nap istállója, a hófehér paripákkal, akikre ember nem ülhetett, még a napisten papja, a kolkhiszi király sem. Ez a Kelet, ahonnan Héliosz elindul az égbolton, hogy a távoli Nyugaton befejezze napi útját. Ez a kép a napistennel és pompás lovaival sokáig fogva tartott, és a szent liget képe is, ahol a fáma szerint az aranygyapjút őrizték. Az őrző kígyósárkány és a szent fa ábrázolásai is megérintettek – és nagyon elgondolkodtattak emberi-történelmi tudásunk korlátairól.
